„Add, hogy lássak!” – Roma lelkinapot tartott Csatkán Székely János püspök

Utunk egy szakaszán feltűnik, hogy fasorban haladunk. Aztán ez a fasor fokozatosan ligetté, majd erdővé sűrűsödik. Jobbra távol magasles, majd a Vadaspuszta tábla ötlik a szemünkbe, és lekaszált fű intenzív illata kúszik be az autóba. Végül – mintha a tábla igazságát akarná bizonyítani – váratlanul egy őz terem előttünk. Azért nem azt írom, hogy átszalad, mert noha csak egy pillanattal előbb érkezett, mintha különösebben nem sietne: néhány tizedmásodpercig meredten – döbbenten? – áll és figyel bennünket, mielőtt a bozótosba ugrik, de olyan gyorsan, hogy az szabad szemmel követhetetlen. Így érkezünk meg Csatkára.

*

A faluba érve előbb a gótikus, 1357-ben épült templom mellett megyünk el, majd befordulunk a Szentkút utcába, amely annyira keskeny, hogy senkinek sem szabad szembejönnie, mert nincs hová félrehúzódni. „Hogyan lehetséges ilyen útnak léteznie?” – kérdezzük egymást, és nagyon izgulunk, hogy valóban senki ne haladjon éppen a falu felé. „Miért is haladna? Hiszen most mindenki ide, a lelkinapra jön” – mondja útitársunk megnyugtatólag. És valóban nem adódik gond.

*

Az út utolsó szakasza mély völgybe ereszkedik, és még attól a tisztástól is lefelé kell mennünk, ahol leparkolunk. A cigány kápolna előtt egy fiú füvet nyír, egy úr a gazt szedegeti a kövek közül, bent pedig takarítanak, ezért csak bepillantani tudunk. A kegykápolnához vezető lépcső mellett valaki gitárt próbálgat. Kiderül, hogy egy kicsi fiú, de a gitárnak máris nagy mestere. A forrásnál többen palackokat töltenek, alig lehet odaférni. Nagyon ki vagyunk tikkadva, jólesik a hűs, tiszta, „természetazonos” víz. Nem sokkal később mégis azt olvassuk a faliújságon, hogy nem iható. Erről a zarándokok között kialakul egy kis vita. Nekünk nem lett bajunk tőle, ez biztos.

*

A püspök a kápolnába invitálja és gitáros dalokkal fogadja a vendégeket. Az Ave Maria után Székely János azért imádkozik, hogy aki egykor a vak fiú látását visszaadta itt, nyissa meg a mi szemünket is, sok kéréssel, teherrel érkezőkét, majd arra kéri Máriát, hogy áldja meg a cigány népet. – Sokfelől érkeztünk ma ide – folytatja –, azért, hogy imádkozzunk. Hogy legyen a cigányok számára a hagyományos szeptemberi búcsún túl egy olyan alkalom is, amikor nem a mulatságon, a táncon a hangsúly, hanem az elmélyülésen. A mélyben, a dolgok mögött ugyanis ott az Isten. A tisztaszívűek látják.

Székely János kis történetek sorával járja körül a témát, hogy mit jelent hitre jutni, megtérni, igazán látni. Egy olyan, zsidó származású katolikus papról szól az első, akit szigorú apja zsidónak nevelt, ő azonban a messiási ígéretek beteljesítőjét fedezte fel Jézusban. És ettől minden „színes és pompás” lett a számára. A hit ugyanis megnyitja a szemünket. Ami szürke volt, színessé válik. Az emberekben és önmagunkban csalódhatunk, Istenben viszont nem. Egy fiú – a történet ezúttal amerikai – nagyon szerette világtalan apját, ám el kellett vesztenie. És míg korábban rosszul baseballozott, ezután valósággal megtáltosodott. Amikor az edző megkérdezte, mi lehet a változás oka, így válaszolt: „Apám miatt történt. Mert ez volt az első meccsem, amit odaföntről már láthatott. Neki játszottam.” Ha tudjuk, hogy van valaki, aki végtelen szeretettel figyeli az életünket, a tetteinket, nagyon fogunk igyekezni, hogy tetsszen neki. Isten remekművei vagyunk. Minden nép.

Egy mese szerint a cigány nép a leginkább, mert Isten tésztából gyúrta és kemencében sütötte ki a különböző népeket. És míg az első eresztést túl sokáig hagyta benn (így lettek a feketék), a másodikat túl rövid ideig (így lettek a fehérek). A cigányok a harmadik sütés volt, amelyet épp megfelelő idő után vett ki a Jóisten, és így szép barna lett.

Volt egy kislány, akit egyedüli cigányként az óvodában és az iskolában is kiközösítettek a többiek. Felnőttként óvónő lett, és az első munkahelyén éppen olyan csoportot kapott, amelyben egyetlen cigány sem volt. „Csak a gyerekek szeretete volt az, amely régi sebeimet elkezdte begyógyítgatni” – mesélte később. Mert a gyerekek szeme tiszta. Olyan, mint az Istené.

*

Szent Péter és Pál ünnepe van ma. Péter csak lassan kezdett látni, eleinte alig értette Jézust. Felháborodott, amikor Jézus arról beszélt, hogy egyszer majd kereszten kell szenvednie, és meg kell halnia. Mintha félig vak lett volna.

Van úgy, hogy szívesen válaszolnánk Jézus hívására, de ezt megakadályozza valami. Így járt a gazdag ifjú is: a vagyona fontosabb volt. Nekünk mi fontosabb? Lehet, hogy az indulataink, a lustaságunk, a bűneink. Jézus Júdásnak is megbocsátott volna, de ő nem hitt ebben, a bűnbocsánat lehetőségében. Pedig Jézus mindenkire ugyanolyan szeretettel néz. Legyünk Péterek, és ne Júdások.

Péterre Jézus nagy közösséget tudott alapítani. Erős cigány közösségekre is szükség van. Hogyan lehet ilyeneket létrehozni? Úgy, hogy ellenállunk a széthúzás, a rosszindulat, ellenségeskedés kísértésének.

Péter egy közösség oszlopa lett. Minden közösségnek kellenek ilyen, Istentől megérintett emberek, és őket tisztelni, segíteni kell. Ahogyan a Cursillóban bevett szokás, mindenhol fontos lenne, hogy a közösségeinkben legyen civil vezető is a pap mellett.

Egyszer hat ember egy szigetre vetődött, miután hajótörést szenvedtek. Nagy hideg volt. Mivel mindegyiknek valami baja volt a többiekkel, nem egy tüzet raktak, hanem hatan hatfelé mentek, és egyedül próbáltak túlélni. Így mind a hatan megfagytak. Az élet legfontosabb kincseit csak együtt, összefogva tudjuk megőrizni.

Egy vak és egy béna ember az erdőben rekedt, amikor az kigyulladt. A vak felkapta a bénát, aki mindig megmondta neki, merre menjen. Míg az az ő lába, ő a másik szeme lett. Ennek köszönhetően megmenekültek. Így van ez a közösségekben is: a különböző adományok kiegészítik egymást.

Jézus közösséget alapított, tanítványaira bízta az evangéliumot, és kétezer éve itt van velünk. Egyházunk az ő teste. A sátán mindent szét akar szakítani. Az a célja, hogy a házaspárok összevesszenek és elváljanak, hogy a népek egymás ellen forduljanak. Ne hagyjuk, hogy tönkretegye a közösségeinket. Az egyik nagy veszély a pletyka. Fogadjuk meg, hogy nem fogunk pletykálkodni, mert tönkretehetünk vele másokat.

Ne csak kapni, adni is akarjunk a közösségünknek. Jézus legyen a középpontban, rá figyeljünk.

Don Bosco arra kérte az édesanyját, hogy segítsen neki a befogadott gyerekek istápolásában. De olyan rosszul viselkedtek, hogy a néni egy idő után megelégelte a dolgot, és távozni akart. Búcsút vett volna a fiától, de közben megálltak egy feszület előtt. „Róla – mondta ekkor az asszony – megfeledkeztem” – és e felismerés hatására végül maradt. Ne emberek miatt legyünk egy közösségben, és ne csak addig, amíg minden jól megy.

*

Szünet következik. Mivel megint szomjas lettem, kiautózunk a faluba, de semmi sincs nyitva. A legközelebbi helység Súr, de túl bizonytalan vállalkozás lenne oda átmenni, és valószínűleg nem érnénk vissza a délre meghirdetett misére. Ezért visszagurulunk, és én a mise előtti készülődés közben azon gondolkodom, mit ennek a szomjúságnak az üzenete számomra és általában. Teréz anya kedvenc szentírási helye jut eszembe, a „Szomjazom”: a szenvedő Jézus szavai, akit ő minden egyes emberben meg akart látni. Aztán azon gondolkodom, milyen fonák dolog, hogy egész életünkben az efféle diszkomfort érzések elkerülésére törekszünk. Mintha magáról az életünkről próbálnánk így megfeledkezni. Az ember szomjazó lény – talán még elemibb módon az, mint éhező.

*

A mise első püspöki története egy afrikai kisfiúról szól, aki kétszer húsz kilométert gyalogolt, hogy kagylót vigyen ajándékba a tanító néninek. Arra a kérdésre pedig, hogy nem fáradt-e nagyon el, azt válaszolta: „A hosszú út része az ajándéknak.” Mi is így, hosszú út után vagyunk itt. És azért érkeztünk, hogy az égi édesanyánkat meglátogassuk. Hogy az Isten olyanná tegyen bennünket, mint Péter vagy a segítői voltak.

A prédikációban Pálról és a pálfordulásról beszél a püspök. A Jézussal való találkozás átformálta Pált. Azok, akik apostolok szeretnének lenni, nagyon hamar rájönnek, hogy nem szolgálhatnak két úrnak.

Volt egyszer egy kötéltáncos, aki két magas ház között kifeszített dróton áttolt egy talicskát, és benne egy homokzsákot. „Menne ez emberrel is?” – kérdezte valaki. „Persze, ha ön hajlandó beleülni” – válaszolta a kötéltáncos. „Persze hogy hiszek” – válaszoljuk, ha rákérdeznek. De a talicskába is be kellene szállni, azaz úgy is kéne élni. Dönteni kellene Jézus mellett, misére kellene járni, elhagyni a csúnya beszédet, hűségesnek lenni a házastársunkhoz. Igazán Jézus mellett dönteni. Adni, és nemcsak kapni. Jézushoz vinni másokat is.

 

Ez néha nem is olyan nehéz. Székely Jánosnak és más kispapoknak egyszer régen például egy katonatársukat sikerült a karácsonyi ajándékukkal, mert soha senkitől nem kapott még személyes ajándékot, csecsemőként az anyja egy kórház lépcsőjén hagyta. Néha már egy egészen kicsi szeretet is elég ahhoz, hogy valaki egészen megváltozzon tőle.

*

A misén két tanúságtétel is elhangzik. Orsós Zoltán atyáé, aki a bosszúvágytól, a világ gyűlöletétől a megbocsátásig, az újjászületésig jutott, és míg korábban önmagát érezte koldusnak, egyszer csak észrevette az igazi koldusokat. És egy asszonyé, akinek az anyukáját sokáig elkerülte a gyermekáldás. Álmában Jézus cigányul megszólította. „Miért haragszol rám?” „Mert nem adtál nekem gyermeket.” „Adok, ha Máriának nevezed el.” – Így lettem én, és így lett Mária a nevem” – mondja az asszony elcsukló hangon.

Itt tartunk, amikor a közeli falon roma Jézus-alakot veszek észre.

*

Fájni kezd a fejem, ezért a közeli domb tetején álló remetelakba megyek, hogy gyógyszert vegyek be. Megtudom, hogy sok év után megint lakik itt remete, bár van, aki gondnoknak nevezi. Zsoldos Andrea, a helyettese kedvesen felajánlja, hogy segít megkeresni, és a sekrestyébe visz, hogy megmutassa a rengetegféle és a legkülönbözőbb színekben pompázó ruhákat, amelyeket mind a Mária-kegyszobor öltöztetésére csináltattak a hálás hívek. „Ki a szabó? Ki ért ehhez?” – kérdezem, de ez nem derül ki, feltehetően nem egyazon helyen készült az összes ruha. De az biztos, hogy nem lehet bárhová azzal beállítani, hogy „kegyszobor számára szeretnék ruhát rendelni”.

Megérkezik a remete, de interjút nem ad, mert nem kértem előre időpontot, és rengeteg a dolga. Mivel a remeték mindig is titokzatos figurákként éltek a képzeletemben, ezen nem ütközöm meg, hanem sűrű elnézéskérések közepette távozom.

*

„A mai lelkinap a püspök úr érdeme. Reméljük, hogy sikerül hagyományt teremtenünk vele – mondja szerényen Holubák Attila, Aka, Ácsteszér, Csatka és Súr plébánosa ebéd közben. – Kegyhelyen szolgálni azzal jár, hogy sok testi-lelki bajról hall az ember, és ez néha egyáltalán nem könnyű, fájdalommal tölti el az embert. De szerencsére gyógyulásokról is beszámolnak a hívek, és itt most elsősorban lelki gyógyulásokra gondolok. A hálájukat is ki akarják fejezni, ennek jelei a Mária-szobor számára készíttetett ruhácskák. Még Kanadából is küldenek ilyeneket időnként.

Nagy terveink vannak a felújításra, a vizesblokk már épülőben, és a régi, a betegek által használt, a forrás vizével feltölthető medencét is használatba fogjuk venni. Két szervezet is segíti a munkánkat: az Áldott Kereszt és a Csatkai Mária-kegyhelyért Alapítvány Köves Csaba és Tóth Zoltán vezetésével.”

*

Búcsúzóban még bemegyek a cigány kápolnába, amelynek új, egy Franciaországban élő szerzetesnővér által festett keresztútját nemsokára megáldja a püspök. Két megkülönböztető jegyét veszem észre: a képeken mindenkinek kedves arca van, nem kivétel még a Jézust ostorozó katona sem. Talán istenképűségünket akarta így érzékeltetni a nővér. A másik, ami feltűnik, a halott Jézus iránti gyengédség, ahogyan a testét a keresztről leveszik és sírba helyezik. Azt üzeni nekem, hogy a halottainkkal is lehet élő a kapcsolatunk.

*

Elindulunk haza. A temető mellett haladunk el, ahol éppen szertartásra készülnek. Rengeteg autó és ember: valakit nagyon megsirat ma a családja, a közössége.

Fotó: Bókay László

Kiss Péter/Magyar Kurír