„Az embert összekötni az Istennel és az Egyházzal” – Villanófényben Szilágyi Szabolcs

Nézőpont – 2019. május 21., kedd | 19:28

Hatgyerekes, templomba járó család; ministráns, cserkész, katolikus iskola és baráti kör – ez az a környezet, melyben Szilágyi Szabolcs, Piliscsaba, Klotildliget és Pilisjászfalu plébánosa felnőtt, és ahol meghallotta a papságra hívó hangot.

„16 éves lehettem, jártam egy lánnyal, de éreztem, hogy Isten engem a papságra hív. Vége lett a kapcsolatnak, felerősödött ez az érzés, és mély, belső meggyőződéssé vált. Tudtam, hogy Istentől jön a hívás.”

Kiváló lehetőség ez a szociális, kulturális és érzelmi háttér, melyben a szülői szándékot Szabolcs atya így fogalmazza meg: a normális emberré nevelés volt a cél. Együtt jártak misére, esténként imádkoztak kora gyerekkorától fogva. „Normális katolicizmust éltünk, gyermekként a hit gyakorlását nem kényszernek éltük meg. Amit kiskortól kezdve tanítottak, azt később mindegyikünk személyessé tudta tenni.” A katolikus iskola ezt erősítette tovább. „Szellemiséget adott, jó viselkedési mintákat és közösséget, lelki közeget, amiben az ember, ha akart, tudott fejlődni.” A cserkészetnek és a ministránsközösségnek, melyekben később vezető is lett, személyisége elfogadását, a barátokat, az otthonra találást és a folyamatos kihívásokat köszönhette. Ebből a háttérből született meg – még az érettségi előtt – a papság melletti döntés.

A Székesfehérvári Egyházmegye papnövendékeként Szilágyi Szabolcs a Központi Szemináriumban tanult, ahol a tudatos építkezés és összpontosítás képessége formálódott benne. A fiatalember ezen életszakaszában a tanuláson és az imaélet kialakításán volt a hangsúly. „Láttam, hogy a híveknek és az embereknek bőséggel vannak kérdései, és nekem magamnak is nem csekély számban voltak” – ezért is vállalta szívesen a tanulmányokban való elmélyülést. A dogmatika és az erkölcstan fogta meg leginkább, ez utóbbiból írta a licenciáját Rómában folytatott tanulmányai során.

Imaéletében a szentségimádás lett számára meghatározó, amire igyekszik mindennap időt szakítani. „Ezt élem meg a legszabadabb és legmélyebb Istennel való találkozásnak. Odaviszem elé mindazt, ami bennem van, és továbbviszem mindazt, amit Vele átélek. A célom: engedjem, hogy jelen lehessünk egymás számára. A szentségimádás rendszeressége biztosítja a számomra, hogy Isten legyen életem fő szervezője.”

Szabolcs atya a saját magára vonatkozó fejlődésmodelljében a kiindulópont az ember, a férfi, aztán a keresztény, végül pedig a pap – és mindez a testi, érzelmi, szellemi és lelki dimenziók mentén igyekszik megélni. „Az evangelizációnak, Isten üzenete közvetítésének a legalapvetőbb fóruma én magam vagyok. Amíg nem vagyok a helyemen, mondhatok bármit. Mindent tegyek meg azért, hogy itt és most Isten elgondolása szerint lehessek jelen. Minden más ebből következik.”

Napjaiban rendszeresen helyet kap a készülés, az olvasás, a gyóntatás, lelkibeszélgetés, az iskola, a közösségi és baráti együttlétek. „Beosztom a napomat, határozott vagyok magammal szemben, ugyanakkor igyekszem rugalmas is maradni.”

Mindemellett a lelkipásztori szolgálatban rengeteg a feladat: a két település a budapesti agglomeráció részeként aktív hit- és kulturális életet él, és Szabolcs atyához tartozik Piliscsaba katolikus iskolája is. A település élete összetett. A csabai rész inkább falusias jellegű, nemzetiségi lakossággal, szlovák, sváb és cigány kisebbséggel. A ligeti részről inkább az agglomeráció stílusjegyei mondhatóak el: kiköltözők, értelmiségiek, nagycsaládosok. „Az emberek sokfélék; papként jól kell közvetíteni és az egység útjára vezetni, de nem multikulti jelleggel. Nem a toleranciában, hanem a szeretetben hiszek. Tiszteletben kell tartani a másik értékeit, és valamilyen közös irányba érdemes elmozdulni.”

Piliscsaba templomai megtelnek, ugyanakkor sok kereső ember is van: „Nagy holdudvara van itt az Egyháznak, sokaknak van korábbi egyháztapasztalata. Keresnünk kell azt, hogy hogyan tudjuk őket is megszólítani és közelebb kísérni az Istenhez és az Egyházhoz.”

Szabolcs atyát saját papi szerepe is foglalkoztatja. Vallja, hogy egyre jobban el kéne mozdulni a szolgáltatói egyháztól a közösségi egyház felé, a népegyháztól az egyes emberek szolgálata felé. Papként a számára legfontosabbat így fogalmazza meg: az embert összekötni az Istennel és az Egyházzal. Értékelve a jelen helyzetet azt szokta helyteleníteni, amikor azt látja, hogy milyen nagy energiát veszít az Egyház az épületek, struktúrák és a hagyományok olyan jellegű fenntartására, amik már nem felelnek meg a valóságnak. „Egész más ma papnak lenni, mint akár negyven éve. A pap lelki ember és jó értelemben vett menedzser legyen, azokra a feladatokra koncentráljon, melyek hangsúlyosan az övéi – így a vezetés, a szentségek kiszolgáltatása, a tanítás és a munkatársakkal való személyes, támogatói kapcsolat ápolása.”

A fiatal pap tapasztalta nagyvárosban, vidéki településen és az agglomerációban érlelődött. Székesfehérváron szolgált a bazilikában, Lepsény és Enying a vidék megismerését hozta. „Mindenütt más volt az egyház-, a pap- és az emberkép. Ezt a papnak is érdemes figyelembe vennie, és ehhez igazodnia, mert így képes arra, hogy Istent, az Egyházat és saját magát is személyessé és megfoghatóvá tehesse, hogy képes legyen itt és most mondani valamit az embereknek.” Szabolcs atya ennek mikéntjére keresi a választ. „Úgy szeretném elmondani az Egyház üzenetét, hogy a forma ne menjen a tartalom kárára, sem a tartalom a forma kárára. Itt is most úgy válaszoljak, hogy a tartalom leginkább megfeleljen az igazságnak, és ezt úgy mondjam el, hogy befogadható legyen a másik fél számára.”

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2017. november 12-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria