„De megmarad a könyv…” – In memoriam Szerb Antal

Van íróink között egy különösen kedves figura, egy „szemüveges filozopter”, pontosabban a szemüveges filozopter; az örök bölcsész. Úgy hívják, Szerb Antal.

„Mit jelent bölcsésznek lenni 2020-ban?” – tették föl a kérdést nemrég egy interjúban Heidl Györgynek. Válaszát így kezdte: „Életformát, gondolkodásmódot, jó ízlést, kritikai attitűdöt, elemző és szintetizáló gondolkodást…” Ha azt kérdeznénk, mit jelentett bölcsésznek lenni száz évvel ezelőtt, a felsorolás elemei akkor is megállnák a helyüket. Szerb Antal portréját vizsgálva kirajzolódik a bölcsész alkat: állandó, sürgető, teremtő szellemi feszültségben él; az egészet keresi, a teljességet, ugyanakkor iróniával tekint önmagára és a világra; gondolkodása kritikus, elemző és szintetizáló; a művészet alapszükséglete. Visszaemlékezések szerint Szerb Antal „egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember”.

A novellákban és A Pendragon legendában elénk lép ez a figura, úgy hívják, doktor Bátky. Szerb Antal önarcképet készített, tündöklő öniróniával. Mulat magán, a könyvtárlakó bölcsészen, amely típusnak önnön magánál igazibb képviselője aligha létezik. Már a híres regény elején megkacagtatja az olvasót bemutatkozásával: „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut eszébe.” Pedig Bátky János-Szerb Antalnak ez az életforma halálosan komoly, hiszen az egyetlen lehetőség. Művei magukkal ragadnak, valamiféle állandó rezgés és feszültség munkál bennük, intuitív éleslátása világít. Az ironikus-önironikus és az áhítatos-vallomásos hang kettőssége szövi át, szervezi és teszi izgalmas és szép szellemi élménnyé szövegeit. „Ironizálva, hogy tompuljon a vallomásos jelleg. Szkeptikusan, hogy tompuljon a lírai jelleg. Nem akar meghatódni, ezért félénken mosolyog. […] Majdnem pátosz, teljes irónia. E kettősség vibráló.” Az iróniát már idéztük, jöjjön most a vallomás a bölcsészlétről (szintén A Pendragon legendából): „Amint ültem a félhomályban, veszendő apró ember az óriási könyvespolcok árnyán, visszafordult processzióban vonultak a századok. Hol vannak a Stuartok, és hol van Cromvell immár?… De megmarad a könyv és az ember örökös szomjúsága.”

Tizenkilenc évesen, elsőéves bölcsészhallgatóként ismertem meg Szerb Antalt. Tanárunk „uszított” rá minket, igencsak sikeresen, a vallásetnológia előadáson, mondván, regényei sok vallástörténeti adatot tartalmaznak. Azt hiszem, rögtön megéreztük azt az édes ízt: „Szerb Antal egész munkásságának van valami különleges, finom könyvi jellege. Olyan ember írásai ezek, akinek a betű, a könyv, az irodalom mindennél döntőbb, mélyebb és sorsformálóbb valóság volt az életben.” Már nem tudom, A Pendragon legendával kezdtem-e vagy az Utas és holdvilággal, a világos vagy a sötét tónussal… Most csupán egy karakter, illetve egy kép erejéig nyitom ki a regényeket. Hangulatot teremteni. Biztatásul.

Az Utas és holdvilágban vessünk egy pillantást Ervinre. Zsidónak született, majd katolizált, szerzetes lett, és már életében szentként tisztelték. Rendi nevén Pater Severinus, Gubbióban él. Kulcsfigura, a főszereplő Mihállyal egymás ifjúkorának tanúi. Ferencesként találja meg önmagát, mint azt Mihály megállapítja: „ez Ervin igazi arca, kezdettől fogva erre az arcra készült”. Az önmagát még kereső Mihály mégis értetlenül áll, faggatja a szenvedélyes ifjúból aszkétává vált Ervint élete felől. „Amint az évek múlnak, egyre nő bennem a béke…” – mondja ő. (Aktualitás: Zatykó László OFM az Acta Pintériana legfrissebb számában vizsgálja Szerb Antal barátja, Ervin modellje, Szedő Dénes ferences költő életművét.)

A kép pedig A Pendragon legendából: „A tó tükre tintafekete volt […] Kimondhatatlan bánatú fák nyújtották bele ágaikat, és a kis nádas zúgott. A tó partján egy öregasszony ült. Biztosan ott ült már az első Earl of Gwynedd idejében is. […] egy mérhetetlenül ócska hálót foltozott. És időnként egy-egy kavicsot dobott a vízbe. […] fonta, fonta a hálót, mintha a sors lett volna, közben kavicsokat dobált a tóba.” A tó a Llyn-Coled, valahol a „kelta erdő mélyén”. Ebbe dobták az ötszáz bárd holttestét, az ötszázét, aki „dalolva ment”… Azt mondják, a tó walesiül sír azóta is. És hogy milyen ereje van egy-egy Szerb Antal-i képnek? Rég, a „filozopter” években a Néprajzi Múzeumban láttunk egy képet egy kedves csoporttárssal. Feledhetetlen a pillanat, csak állunk, nézzük, és egyszerre szólalunk meg: mint az öregasszony A Pendragon legendában. A múzeumbeli kép öregasszonyt ábrázolt guzsaly mellett. Éppen olyan volt, épp oly időtlen, mint walesi rokona.

Két korszakra szokás osztani Szerb Antal pályáját. Szépirodalmi műveinek java a másodikban született. Az első még a tudós korszaka volt. Aztán a tudós visszahúzódott, és a művész győzött. A művész a szabadabb. „… ahol a tiszta költői érték, a zseni-mozzanat problémái kezdődnek – innen kezdve az író behunyja a szemét és befelé hallgatózik, önmagába. […] az üdvözültek mosolyával és megadó tehetetlenségével emelgeti a karját és vonogatja a vállát, jelezve, hogy olyan rejtélyek elé értünk, amelyeknél meg kell állni.”

A két nagy irodalomtörténet már így, ezzel a viszonyulással, ebből a behunyt szemű hallgatózásból született. Bennük Szerb Antal „ereje, műveltsége, szellemi és erkölcsi bátorsága”. A világirodalom története elején állnak e híres mondatok: „Inkább gyakorlati, mint elméleti cél vezetett: hogy kezére járjak azoknak, akik Magyarországon olvasni szeretnének, segítsek nekik, hogy könnyebben kiismerhessék magukat az írók és művek végtelen és gyönyörű sokadalmában. […] Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó. […] Azt szeretném, ha át tudnék adni valamit a gyönyörűségből, a megrendülésből, a megszállottságból, amelyet én éreztem egyes művek olvasása közben, amit nekem jelent az, hogy van a világon irodalom.”

Mindkét irodalomtörténet állandó társam; kiapadhatatlan források. Tényekért, tanácsokért egyaránt hozzájuk fordulok. De még inkább örömért, vigaszért, sugallatért, barátságért.

Elmentem ma Balfra. Oda, ahol „ezt a lobogóan gazdag szellemű, gyöngéd szívű, a magyar költészetért vallásos áhítattal rajongó tudóst, a művelt magyarságnak ezt a kedves ajkú tanítómesterét 1945. január 27-én, mikor elgyöngült karjai már nem bírták a szakadatlan sáncmunkát, katonaőrei puskatussal agyonverték”. Azon a napon, amikor az auschwitzi tábort fölszabadították, hazánk szélén még tombolt az iszonyat. Nem egészen három hónappal előbb munkaszolgálatosokat lőttek tömegsírba Abda határában. Irodalmunk e szomorú névsora a Balf névvel folytatódik. Prohászka Ottokár keresztfiának, Sík Sándor tanítványának utolsó stációja e falu lett. A veszendő kis figura, az utas itt tette utolsó lépteit. Feje fölött talán ott világított a hideg hold. Talán baljóslatú és veszedelmes hangulata volt akkor ennek az ártatlan tájnak, mely ma ködbe-csöndbe burkolózva fogadott. A szép Fertő-táj… fehér falú templom temetővel körülvéve a dombtetőn… a kapu előtt az emlékmű: még talpon lévő, mögöttük roskadozó, a sor végén már elfeküdt embereket jelképező kőtáblák. Rajtuk számok, amikké az emberek változtak abban a rettenetes korban. Név csak néhány kövön áll. Köztük három jámbor, szelíd bölcsész neve, akiknek az irodalom volt mindene: Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor. Kiket végül is megöltek, mert maguk sosem öltek.

Ég egy kis gyertya, és száll egy ima, békét adó. És a vágy: csak soha olvasatlanul ne maradjon legalább. Ha kinyílik a könyv, előlép az író és mellénk szegődik, barátságát ajánlva. Úgy köszönt mindig, ahogy a Magyar irodalomtörténetben tette: „Lectori salutem – üdv az olvasónak!” Vagy így: üdv az Olvasónak – annak a harmadiknak!

Felhasznált irodalom
Szerb Antal művei
Hegedűs Géza: Szerb Antal
Kardos László: Bevezető Szerb Antal tanulmányaihoz, Révai Irodalmi Intézet, 1946.
Poszler György: A filozopterlét poétikája (utószó Szerb Antal novelláihoz), Magvető, 2006.

Szöveg és fotó: Borsodi Henrietta

Magyar Kurír