„A diakonátus által kiteljesedtem” – Interjú László Péter Ferenc szerpappal

– Civil foglalkozása pedagógus, jelenleg a Szekszárdi Garay János Gimnáziumban történelmet, további négy szekszárdi általános iskolában pedig hittant tanít. Katekétaként hogyan tekint a diakonátusi szolgálatra?

– Úgy gondolom, a diakónia része az is, hogy szolgáljuk és a hitre neveljük a gyerekeket. Húsz éve foglalkozom tanítással, számos oktatási intézményben dolgoztam, ezáltal nagyon sok elkötelezett emberrel találkoztam, akár a Pécsi Egyházmegye, akár más egyházmegyék területén. Mára biztosan tudom, hogy a hitoktatás kettős folyamat: adok-kapok. Amikor katekéta kollégáimmal és diakónus testvéreimmel szeptemberben átvettük a hitoktatási engedélyünket (lat. missio canonica), Petkó Tamás plébános atya megkérdezte tőlem is, hogy miért szeretek hittant tanítani. Én a következőt válaszoltam: „Kisgyermekek és csecsemők ajkán zendítesz dicsérő éneket” (Zsolt 8,3). Nemcsak én tanítom a gyerekeket, hanem sokszor ők is tanítanak engem, és ők hívják fel a figyelmem olyan dolgokra, melyre korábban nem is gondoltam.

– Hittanárnak lenni annyi, mint közvetítőnek lenni, aki a gyerekekhez a saját nyelvükön juttatja el az evangélium örömhírét. Milyen a pedagógiája?

– Erre a gyerekek biztosan jobban tudják a választ! (nevet). Fontosnak tartom, hogy közvetítsem a szeretetet, de ez nem egy sajátos pedagógiai cél, hiszen minden hitoktatónak feladata, hogy a Jóisten szeretetét közvetítse. Ez a legfontosabb dolgunk, mert ha a gyerekek megérzik az ő jelenlétét, akkor elkezdenek imádkozni és aktív vallásos életet folytatni. Ezt a saját történetem is igazolja. Már kisgyermekkoromban megkaptam a hit ajándékát, és szüleimnek, nagyszüleimnek, valamint a helyi és környékbeli plébánosoknak, papoknak köszönhetően hamar felismertem Isten végtelen szeretetét. Ezért is volt jó megtapasztalni, amikor a diakónusszentelés után a diákok velem ünnepeltek, ahogy azt is jó tudni, hogy amikor majd hittanórán a hivatásokról fogunk beszélni, akkor már a személyes tapasztalataimat is megoszthatom velük. Bízom benne, hogy ezzel nem csupán a szolgálat örömét vihetem közelebb hozzájuk, hanem ez pozitív mintaként lehet jelen előttük, hiszen a fiataloknak ma nagy szükségük van a megerősítő példákra.

– Mikor ébredt fel önben a vágy a szerpapi szolgálat iránt?

– Aki ma pedagógusi, szociális, egészségügyi területen dolgozik, tehát segítő munkát végez, nem egyszerűen hivatást teljesít, hanem szolgál.

Amikor a tanári pálya mellett döntöttem, akkor nem szerettem volna mást, mint szolgálni.

Később, az évek, évtizedek múlásával egyre inkább úgy éreztem, hogy számomra nem elég maga a hitoktatás. 2017 nyarán sok időt tölthettem egyedül, és ekkor megfogalmazódott bennem a kérdés: hogyan tehetnék többet? Ekkor döntöttem úgy, hogy jelentkezem diakónusnak.

– A családja hogy fogadta?

– Mivel korábban is aktívan segítettem a közösséget, a családtagjaimnak nem kellett új feladatokhoz igazodniuk, hiszen természetes számukra, hogy részt veszek a plébánia munkájában. A feleségem egy percig sem tiltakozott, amikor beszéltem vele a terveimről. Ugyanakkor a képzési idő mindannyiunktól áldozatot követelt, elvégre két éven keresztül minden hónapban egy teljes hétvégét távol voltam a családtól, és ez olykor nagyon megterhelő volt. Ezt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert ezt tanultam és eszerint gondolkodom:

a diakonátus egy háromlábú szék, az egyik lába az oltárszolgálat, a másik az igehirdetés szolgálata, a harmadik a szegények szolgálata, és valahol ott van a negyedik lába is: a család szolgálata.

– Említette, hogy az ország több területén is tanított hittant. Mely egyházmegyékben szolgált?

– Erre humorosan így szoktam válaszolni: a Váci Egyházmegyében születtem, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében voltam fiatal, a Szeged-Csanádi Egyházmegyében tanultam, és a Pécsi Egyházmegyében dolgozom. Erre pedig ajándékként tekintek, hiszen mindenhol megtapasztaltam az „adok-kapok” élményét, ezáltal éreztem, hogy van mit adnom és van mit befogadnom. Jelenleg a szekszárdi római katolikus plébánián szolgálok, amelyhez több templom tartozik: a belvárosi, az újvárosi, az őcsényi, a decsi, a várdombi, sióagárdi és az alsónánai, ahol jelenleg épül egy templom. Priskin Zsolt diakónustestvérem dispozíciója szintén a szekszárdi római katolikus plébániára szól, vele együtt nagyon várom, hogy segíthessük a közösséget!

– Most, amikor beszélgetünk, hogyan gondol a hivatásra?

– Úgy érzem, hogy a diakonátus által kiteljesedtem, egyenes útra találtam, így a hitoktató munkámat még nagyobb erővel végezhetem a Szentlélek kegyelmével.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír