„Ez az öröm sohasem múlik el” – Jubiláns házaspárok ünnepe Győrben

A kolléganőm a vonaton, leszállás előtt elkéri az egyik felsőmet, mert esik. Így most mindketten kapucnis zöld anorákban vagyunk, mintha egyenruhát viselnénk. „Jubiláns házasoknak is hihetnek” – veti fel Zita, amikor a székesegyház kapujában szelfizni kezdünk. Noha már csak néhány perc van hátra a kezdésig, nehezen „érkezünk meg”. Pedig házaspárok százai ülnek körülöttünk ünneplőben, kissé talán máris meghatódva. Ez az ő napjuk.

* * *

Veres András üdvözli a megjelenteket – köztük a díszvendéget, a nagymamája révén ehhez az egyházmegyéhez kötődő August Michel Blume apostoli nunciust – a mára hagyománnyá vált, idén harmadszor megrendezett eseményen, amelyre 287 jubiláló házaspár érkezett. Köztük egy olyan is, amelynek tagjai hetven éve keltek egybe. A két hatvanöt éves jubileumát ünneplő pár közül, akik az érkezésüket ígérték, végül csak az egyik tudott eljönni. Nem tudjuk, milyen akadály, nehézség miatt maradtak távol, de nekem erről minden emberi törékenysége-sérülékenysége jut eszembe. És hogy a sok-sok szoros életszövetség képviselői, akik ma itt megjelentek, a szó szoros értelmében a gondviselés élő bizonyítékai.

A Tóbiás könyvéből választott olvasmányban Tóbiás menyasszonya, Sára jelenlétében Ádámra és a neki az Úr által segítőtársul adott Évára, azaz a házasság eredetére utal, majd így imádkozik: „Íme én most nem élvezetvágyból veszem el nővéremet, hanem tiszta szándékkal. Engedd, hogy irgalmat találjak én is meg ő is, és egészségben öregedjünk meg mindketten.” A szentleckében Pál „mindennél magasztosabb utat” mutat a szeretethimnusszal, az evangéliumban pedig Jézus azt parancsolja, hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett bennünket.

A püspök az olvasmányra visszautalva azzal kezdi, hogy a házasság nem emberi, hanem isteni mű. Az iránta való vágyat az Isten oltja a szívünkbe, de igazi szeretet, felelősségtudat kell hozzá.

Lacordaire, a francia domonkos hitszónok mondta: „Szeretni egy óra hosszat állati dolog. Egy éven át emberi, egy életen át angyali. De egy életen át egyet szeretni isteni.”

Ahhoz, hogy jó házasságban éljünk, nem nélkülözhetjük Isten segítségét, az emberi erő nem elég. Sok minden próbára teszi ugyanis a kapcsolatainkat. Az ember a maga erejéből még szeretni sem tud tökéletesen. Váci Mihály egyik versében felpanaszolja, hogy „valami hiányzik minden ölelésből, / – minden csókból hiányzik valami. / Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, / – minden szerelemből hiányzik valami.” A páli szeretethimnuszt is akkor értjük helyesen, ha belátjuk, hogy tökéletességre csak az törekedhet a házastársi szeretetben, aki Istent is szereti, és az ő segítségét kéri hozzá. A ma itt megjelent házaspárok élete, együtt eltöltött öt, tíz, harminc, ötven, hatvan, hetven éve arra bizonyíték, hogy míg Isten nélkül semmi sem megy, vele mindenre képes az ember. Köszönettel tartozunk életük példájáért, amely Isten népe és a hitetlen világ számára egyaránt jel.

* * *

A prédikáció után az alkalom legfontosabb pillanatai következnek, amikor a párok egymás felé fordulva, egymás kezét megfogva megújítják házassági fogadalmukat, megköszönik Istennek, hogy házastársul adta őket egymásnak, és a sok-sok segítséget, amelyet közös életükben kaptak. Külön tetszik, hogy fogadalmukat a liturgiában összekapcsolják a kiengesztelődéssel, az áldó ima e szavaival: „Tekints jóságosan a mai napon rájuk, akiknek közösségét megőrizted az örömök és a gondok között. Házassági szövetségüket szüntelenül újítsd meg, gyarapítsd szeretetüket, erősítsd meg közöttük a béke kötelékét.”

* * *

A nuncius megköszöni a meghívást, és a jézusi szeretet jeleinek nevezi a házaspárokat, a családokat. Aztán arra kéri a jelenlevőket, hogy legyenek vidám keresztények. „Ez az öröm sohasem múlik el” – mondja végül.

Aztán megkezdődik az emléklapok átvétele. Ez a több mint fél órán át tartó esemény a templom lassú kiürülésével együtt olyan, mint valami ősi, méltóságteljes szertartás, „seregszemle”. Elhangzanak a nevek, az együtt töltött évek száma, majd látom, ahogyan a lapjukért mennek és visszatérnek, a püspökvár kertjébe indulnak a párok. Nagyon-nagyon sok az ötvenéves jubileum.

Számomra a múló, a gazdagító és az örökkévalóságra utaló időről szól ez a vonulás. A közös vándorlásról, az összecsiszolódásról, egymás támogatásáról. Látok olyan párokat, akik számára már nehéz a járás, és egyik oldalon egymásba karolnak, a másikon botra támaszkodnak. Érzékelhető az összeszokottságuk. Megható sok idős pár büszke tartása, ahogyan az is, amikor mindkettőjüknek hajlott már a hátuk. És van, akit a párjának kell lesegíteni a lépcsőn. Olyan pár is elmegy előttem, akiket a lányuk és az unokájuk kísér: a tini unoka a nagymamába, a lány az apukájába karol bele. Ez arra világít rá, hogy családi, szélesebb kört érintő esemény a mai. És jólesően nyugtázom egy hatvanas pár látványát, akik egymáshoz simulnak. A férj megsimítja az asszony karját, majd átöleli a derekát: érezhető, hogy ma is milyen szenvedélyesen egymáshoz tartoznak.

* * *

Kivételesen friss és derűs az a Judit és férje, Varga Zoltán is, akiket szelfizés közben zavarok meg a szomszédos kertben, ahol a püspök vendégül látja a jubilánsokat. „Mondhatnék nagy szavakat…” – kezdi Zoltán, mire Judit közbeszól: „Hát mondj! Most itt a lehetőség!” 35 éve házasok, az alkalmazkodás és a kitartás hívei, meg a heti miselátogatáséi, mert egy házasságban hétről hétre kell megújulni, és ez segít benne, mondják. Nem szabad megijedni a vitáktól, teszik még hozzá. De számomra minden szavuknál többet mondanak a gesztusaik, a jókedvük, meg az, hogy olyan jól kiegészítik egymást, szinte a másik szájából véve ki a szavakat, a párjuk gondolatát folytatva, kiegészítve.

Dabóczi Tünde Olga és Tarjányi Zsolt István 15 éve házasok. Ők a házaspárok e nagy közösségének erejét emlegetik, „a közösség rezgését”, amely megerősítő számukra. „Mindketten változunk, és alkalmazkodnunk kell egymás változásaihoz. Erőt ad annak a házaspárnak a példája, akik már hetven éve vannak együtt, és ma kéz a kézben érkeztek. Abban a kézfogásban minden benne volt” – mondja István. „Küzdelmes 15 évünk volt négy gyermek születésével, egészségi problémákkal, időnként tányércsörgéssel. Megtanultuk, hogy a rossz időkön túl kell lendülni, mert valami jó előbb-utóbb mindig ellensúlyozza őket” – vélekedik Olga.

* * *

„Az ünneplés nálunk nem ma kezdődött – mondja Mihályi Éva, aki 45 éve Hódsági Imre felesége. – Augusztus 3-án volt ugyanis a házassági évfordulónk, amelyet 8 gyermekünk és 13 unokánk társaságában töltöttünk. Öt gyermekük már házas. Másfél hónapja élünk a hálaadás örömében, most pedig ennek a nagyszerű püspöki kezdeményezésnek örülhetünk. Ünneplem, hogy csodálatos társat kaptam 45 éve, aki segített a hitemben megmaradni és fejlődni, akibe a nehézségeink közepette belekapaszkodhattam. És hálát adok azért is, hogy a gyermekeinknek tovább tudtuk adni a hitünket.”

„Én pedig a csodákat, méghozzá sok-sok csodát ünneplek, amelyekben a házasságunk során részünk volt – mosolyog rám Imre. – Például azt, amikor annak idején nagyobb lakáshoz tudtunk jutni, méghozzá úgy, hogy innen-onnan szinte forintra éppen annyi pénzünk került rá, amennyire szükség volt. Vagy azt, amikor 54 évesen elvesztettem az állásomat, aztán nem sokkal később egy sokkal jobbat ajánlottak fel – ami egyértelmű válasz volt az imáinkra.”

„A gyermekeinkkel mindig együtt imádkoztunk, de a részvételt soha nem tettük kötelezővé. Misére együtt jártunk velük, és igyekeztünk őket olyan közösségekbe küldeni, ahol jó hatásokban van részük akkor is, amikor ránk már kevésbé hallgatnak” – folytatja Éva. „De passzívak azért utána sem voltunk. Semmit sem erőltettük, de azt, hogy mi mit tartunk jónak, mindig elmondtuk – folytatja Imre. – Hiszen a hitének örömét, életének erős tapasztalatát mindenképpen át akarja adni az ember. Ha gazdag lennék, akkor is meg akarnám osztani a vagyonomat a gyermekeimmel. Így voltunk mi a lelki kincseinkkel: nem tartottuk meg őket magunknak.”

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír