„Hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz” – A Krisztus-hívők eszkatologikus küldetése

Ha a hívő ember nem hiszi, hogy Jézus Krisztus érte meghalt és feltámadt, s nem vallja egész életével, annak minden tettével, hogy Megváltójával újra találkozik, akkor egész hite csupán látszat, külsőség, melynek nincs egzisztenciális súlya. „Hiszen ha a halottak nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló az igehirdetésünk, s hiábavaló a hitetek is” (1Kor 15,13–14).

Az első keresztények hitében a húsvét valósága és a parúzia (Krisztus második eljövetelének) várása mélységesen összekapcsolódott. Azért tudták őszinte szívvel mondani: marana tha (jöjj el, Urunk), mert hitték, hogy maran atha (az Úr eljött) (vö. 1Kor 16,22; Jel 22,20), és ez összefonódott az eucharisztikus ünnepléssel, melyben

egyszerre örvendeztek az Úr aktuális jelenlétének és az idők végén bekövetkező visszatérésének.[1]

Krisztus feltámadását az evangélisták egyike sem írja le részletesen. Három dologban azonban mind megegyeznek: Jézus nem a földi, biológiai életbe tért vissza, ugyanakkor nem is szellem, vagyis egy holt ember, aki valamilyen módon megnyilvánul az élők világában. Végül a vele való találkozás sem egyszerűen egy misztikus élmény, hanem valódi, személyes találkozás.[2] Ő valóban a Föltámadott, a halottak elsőszülöttje (vö. Kol 1,18; Jel 1,15), aki – bár a mennybe ment – mégis örökké velünk marad (vö. Mt 28,20). Pál apostol krisztológiai himnuszában (vö. Fil 2,6–11) Jézusnak ezt az önkiüresítő leszállását (vö. 2,6–8) és dicsőséges felmagasztalását (vö. 2,9–11) mutatja be. Jézus, önmagát nem kímélve, szolgai alakot öltve leszállt az emberekhez, hogy halálával megváltson minket és feltámadva mindeneknek ura legyen.

Krisztus műve azonban nem ér itt véget. Az utolsó vacsorán megígérte apostolainak: „ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,3). Feltehetjük a kérdést: mikor következik be mindez? Az „Úr napjának” (vö. Lk 17,22.24.30; Fil 1,6.10; 2,16) számos apokaliptikus képe úgy mutatja be Krisztus parúziáját, mint egy a jövőben bekövetkező, történelmi eseményt. Ezzel szemben némelyek úgy vélik, hogy az időben megvalósuló eszkatológia csupán egy mítosz, és a parúzia lényegében az Egyház szentségei révén végbemenő vagy a Krisztussal való találkozásban megtörténő jelen idejű valóság. Ezzel az elképzeléssel csupán az a probléma, hogy nem lehet benne megfelelően értelmezni a parúziával kapcsolatos szentírási képeket, illetve az, hogy a beteljesedéskor az Egyház szentségei megszűnnek majd létezni.

Az „Úr napjához” kapcsolódó bibliai képeket (például a tolvaj, a csapda) és Jézus szavait („Virrasszatok hát, mert nem tudjátok, melyik napon jön el Uratok”), amelyek kifejezik, hogy a második eljövetel nem valamiféle emberi tevékenység eredménye vagy kronológiai sorrend következménye, együtt kell szemlélni azon szentírási szakaszokkal, amelyek ennek az eljövetelnek az előjeleiről beszélnek (pl. Mk 13,4–31; Lk 17,37). Ugyanis Jézussal az emberiség történelme nem ér véget.

Krisztus, mint Isten és mint ember, az emberi történelem beteljesedése és Isten üdvözítő tervének teljessége. 

Vele nem a világ vége, hanem az idő teljessége érkezett el, a Főben való újraegyesítés (vö. Ef 1,10), a krisztusközpontúság korszaka.[3] Oscar Cullmann háborús tapasztalatból származó párhuzamával kifejezve: a döntő csata és a „Victory Day” között hosszú idő is eltelhet, ennek ellenére a központi esemény a győztes csata marad, amely érezteti hatását, jóllehet végkifejletére még várni kell.[4]

Mindaddig azonban, amíg ez tökéletesen be nem teljesedik, a tanítványok élete hasonlít az ószövetségi igazakéhoz, akik szenvedés, igazságtalanság és bűn közepette éltek, de mindig készen arra, hogy meghallják Isten szavát. Hozzájuk hasonlóan a hívőknek sem szabad ehhez a világhoz kötődniük, hanem készen kell állniuk az Úr hívására, vagyis az igazak élete folytonos felkészülés és éber várakozás a Feltámadott eljövetelére (vö. Lk 17,26–35).[5]

A két végpontot, a kezdetet (eljövetelt) és a véget (a második eljövetelt) az Újszövetség az alfa és az ómega szimbólumával írja le. Krisztus a teljesség, az első és az utolsó, a kezdet és a vég (vö.: Jel 1,8; 21,6; 22,13). Ő az elsőszülött minden teremtmény közül, minden benne, általa és érte teremtetett, mindennél előbb van, mindennek Ő a kezdete, és az egész teljesség benne lakik (vö. Kol 1,15–19).

Az Ő húsvétjában, írja Yves Congar, a magot elvetik a földbe, a kikelő mag és a kalász fejlődése pedig az Ő testének, vagyis az Egyháznak a növekedése, az „aratás napjáig”.

A húsvét misztériuma (alfa) és a parúzia misztériuma (ómega) közti idő tehát az Egyház ideje.[6] Ugyanakkor ebben az időben a két pont mélységesen összekapcsolódik; az oltáron naponként bemutatott áldozat egyszerre visszaemlékezés, jelenvalóvá tétel és a végső beteljesedés elővételezése.[7] A liturgiában tehát a két pont, az alfa és az ómega, egyidejűvé válik. A földi liturgia ugyanis a mennyei Jeruzsálemben ünnepelt liturgia előíze, amely felé mindannyian tartunk, s ahonnan Üdvözítőnket várjuk (SC 8, LG 50).

Az Egyházat, mely Isten választott messiási népe, Krisztus eszközként használja fel mindenki megváltására (vö. LG 9). Kiválasztottsága nem privilégium, hanem szolgálat és küldetés, arra van ugyanis rendelve, hogy megdicsőítse Isten nevét a világban.

Jézus, ígéretéhez híven, együtt van ezzel a közösséggel a világ végéig (vö. Mt 28,20), jobban mondva mindaddig, amíg minden egészen be nem teljesedik Krisztusban (eszkatológia).[8]

Egy zsidó történet szerint a rabbinak azt mondják tanítványai, hogy elérkezett a Messiás, mire ő kinéz az ablakon és csak annyit mond: „Nem látok semmi változást.” Jézus Krisztus természetesen nem eszkatológikus módon érkezett el, nem úgy, ahogyan a zsidók várták. De valóban minden változatlan maradt? A Messiás érkezésének van valamiféle látható jele? Yves Congar szerint

a messiási nép feladata, hogy tanúságtételével felrázza ezt a világot, kizökkentse konformizmusából és megmutassa, hogy a Megváltó valóban elérkezett, feltámadt és újra eljön.[9]

Az Egyház tagjai ezen feladatukhoz a liturgiából képesek erőt meríteni, amely által Krisztus Isten szent templomává építi a benne hívőket, erőt adva nekik, hogy hirdessék az Evangéliumot és minden cselekedetükkel lelki áldozatokat mutassanak be (vö. SC 2, LG 10–11).

Jegyzetek:

[1] Vö. J. Auer – J. Ratzinger, Escatologia. Morte e vita eterna, Cittadella Editrice, Assisi, 1996. 29-30.
[2] Vö. J. Ratzinger, Gesù di Nazaret. Dall’ingresso in Gerusalemme fino alla risurrezione, Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano, 2011. 290 (magyarul: A Názáreti Jézus 2. kötet: A jeruzsálemi bevonulástól a feltámadásig, Szent István Társulat, Budapest, 2011)
[3] Vö. C. Schönborn, Isten elküldte Fiát, Agapé, Szeged, 2008. 245–248.
[4] Vö. J. Auer – J. Ratzinger, Escatologia. Morte e vita eterna, op. cit. 70–72.
[5] Vö. R. Meynet, Una nuova introduzione ai vangeli sinottici, EDB, Bologna, 2006. 264–268.
[6] Vö. Y. Congar, Le sacerdoce chrétien des laïcs et des prêtres, La pensée catholique, Bruxelles, 1967. 47–48. Lásd még: Jalons pour une théologie du laïcat, Cerf, Paris, 1953. 83.
[7] Vö. STh III, q 60, a. 3,3
[8] Vö. Y. Congar, L’Église comme peuple de Dieu in Concilium 1 (1965) 17–21.
[9] Vö. Y. Congar, Cette Église que j’aime, Cerf, Paris, 1968. 3. fejezet. Lásd még: Un peuple messianique. L'Église, sacrement du salut. Salut et libération, Cerf, Paris, 1975. 4. fejezet.

Szerző: Vlaj Márk

Forrás: hitvallas.hu

Illusztráció: Lorenzo Monaco: Első antifóna (102), 1396, Berlini Állami Múzeum/wga.hu

Magyar Kurír