„Isten mindenkit hív valamire” – Fejérdy Áron a papi hivatásról, az előkészítő szemináriumról

– Milyen pillanatban és milyen módon hívhat meg Isten valakit a papságra?

– Isten mindenkit meghív valamilyen útra, azért, hogy az életünket ajándékként élhessük meg, és megtanuljunk szeretni. Ennek a meghívásnak egyik sajátos útja a papság. Nem rendkívüliként kell rátekintenünk, ahogy az emberek általában gondolkodnak róla. Ugyanakkor tagadhatatlanul nagy titok is, de nem kell túlzottan misztifikálnunk ezt a meghívást sem, ahogy nem tesszük ezt a házasságra történő meghívással sem. A papság egy lehetséges út arra, hogy Istennel találkozzunk.

Isten sokféle módon tud megszólítani bennünket. Biztos, hogy ad jelzéseket akár kora gyerekkorunktól kezdve. Isten elrejti ezeket a vágyakat a szívünkben, és mi bármikor felfedezhetjük őket. Én például már egészen kicsi koromban felfigyeltem erre a hívásra, voltak jelzések, például amikor egy kavicsot találtam játék közben egy sóderdombon, és ezen keresztül éreztem az Isten meghívó szeretetét. Van olyan is, akiben lassan érlelődik meg. Nem vagyunk egyformák ebből a szempontból sem, és nem lehet mondani, hogy a meghívásnak csak egyféle útja létezik. Volt olyan kispapunk, aki hosszabb keresés után jött rá, hogy neki a papságra van meghívása. Saját életét úgy mutatta be, mint egy lassan összeálló mozaikképet, amelybe egymás után kerültek be a kockák, és közel 30 évesen ismerte fel a hívást. Van olyan, akiben ez kiskamaszként erősen ott volt, de először elvégezte az egyetemet, belépett a munka világába, más irányban keresgélt. Fontos volt neki az Egyház, szolgálta a közösségét, és az az élet, amit ott megtapasztalt, újra felerősítette benne a korábbi vágyakat, és ezt követően jelentkezett a szemináriumba.

Számomra nagyon szép példa Szent II. János Pál pápa meghívásának története is: ő a második világháború alatt, látva a világ nyomorát, az emberek szenvedését mindent meg akart tenni, hogy segítsen rajtuk. Először az irodalom, a kultúra, a színház eszközeivel próbálkozott, de hamarosan rájött, hogy mindezek nem tudják teljes mélységében megváltoztatni a rosszat. A világban meglévő gondokat csak Istennel együttműködve lehet megoldani, és papként ő ebben kivételezett munkatársa lehet a Mennyei Atyának. Ez a felismerés tette fel számára a pontot az i-re.

– Lehet, hogy valaki érzi a hívást, de félelmek, esetleg tévképzetek tartják vissza. Tapasztalatod szerint melyek lehetnek ezek és hogyan érdemes kezelni őket?

– Sokféle félelem élhet bennünk. Például az egyik, hogy papnak lenni a mai világban nem „trendi”, csodabogárnak számít, aki az Egyház szolgálatába akar állni. Aztán jellemzően az egyik első kérdés, ami felmerül: bírni fogom-e a cölibátust, ami teljesen jogos kérdés, hiszen természetfeletti kapcsolatra vállalkozunk egy nagyon is természet szerint élő testben.

Sok egyéb indokot sorolhatunk fel, amelyek a papság ellen szólnak, de az a jó megoldás, ha a kérdéseinkre először megkeressük a megfelelő választ, és utána mérlegelünk. Például többször találkoztam az alábbi érvekkel: „Én normális életet szeretnék élni, nekem vannak lehetőségeim, hiszen tehetséges, jó kiállású stb. vagyok.” Erre azt szoktam válaszolni, hogy Isten nem a csúnyákat, butákat vagy a lúzereket hívja meg a papságra! Akik ezt a hivatást választják, nem egy vesztes csapat tagjaként fognak focizni, az Egyház szép és gazdag!

Van, hogy a család tartja vissza a fiatalt a papi hivatástól. A szülők féltik a gyereküket, mert nehéznek érzik ezt a hivatást. Vagy ők maguk nem akarnak lemondani arról, hogy időskorukban szerető család, unokák vegyék őket körül.

Tagadhatatlan az is, hogy ma sokszor látunk túlterhelt paptestvéreket, az ő példájuk alapján nem feltétlenül tűnik vonzó „életpályamodellnek” a papság. És természetesen joggal merül fel ilyenkor a fiatalban, hogy vajon ő fogja-e bírni ezt a nagyon összetett munkát. Az ő esetükben fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy hinni kell a kegyelemben, és nem szabad félni előre attól, ami még be sem következett.

Vannak olyanok, akik nem szeretnek szerepelni, és úgy érzik, ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valakiből pap legyen. Sokféle adottságunk lehet, amire úgy gondolunk egy adott pillanatban, mint hátrányra, de ezek változhatnak… Sőt, lehet, hogy Isten éppen a javunkra fordítja. Én is nagyon izgultam mindig az iskolai feleltetésnél, de ez sem tudott visszatartani, és látszik, hogy ez nem akadálya a papi hivatásomnak.

– Milyen tapasztalatok vannak a 2013 óta működő előkészítőben? Van más egyházmegye, ahol hasonló kezdeményezés működik?

– Jó tapasztalataink vannak vele, már hét évfolyam járta végig ezt az utat, huszonkét diákból eddig húsz fő lépett be utána szemináriumba. Természetesen azok is fontosak, akik végül másként döntöttek, hiszen a cél, hogy a döntés kiérlelésében segítsünk. Olyan is van, aki később, a szemináriumi évek folyamán ismeri föl, hogy nem ez az ő útja. Görög testvéreinknél szintén létezik az előkészítő év. A Klérus Kongregáció 2016 decemberében kiadott, papnevelésről szóló dokumentuma (Ratio fundamentalis, 59.) megfogalmazza az előkészítő év fontosságát. Marton Zsolt püspök atya még a központi szeminárium rektoraként dolgozta ki a javaslatot az országos bevezetésre. Úgy tudom, hogy több egyházmegye is tervezi, de egyelőre csak a Váci Egyházmegyében működik, bár idén már a Pécsi Egyázmegyéből is van egy növendékünk.

Az előkészítőben a csapat általában vegyes, hiszen vannak olyanok, akik érettségi után fiatalos lendülettel, de bizonyos naivsággal érkeznek. És vannak, akik 25-30 évesen már tanulmányok és szakmai tapasztalat után vágnak bele ebbe a kalandba. Mindkettőnek megvan az előnye és hátránya. Itt a feladatunk, hogy megéljük a közösséget. Közös háztartást vezetünk, egymásra vagyunk utalva, de ugyanakkor nagyon jó lehetőség, hogy alakuljunk, jobban megismerjük önmagunkat. Ez nagyon fontos, mert iránymutató lehet abban, hogy akarunk-e és tudunk-e majd később emberekkel foglalkozni. Egy szemlélődő szerzetesközösség árnyékában éljük a mindennapokat Kismaroson, a ciszterci nővérek monostorában, ami önmagában folyamatos meghívás az imára és az elmélyülésre. Ugyanakkor sok szabadság van ebben az egy évben. Vannak persze keretek: bizonyos képzés, szolgálat a közeli plébániákon, de napról napra beszéljük meg a teendőket és nagyon életközeli minden, amit csinálunk. Mindenki a maga ritmusában fedezheti fel a szolgálatot és azt, hogy a papi hivatás milyen típusú feladatokat és életformát jelent. Sőt még akár nyelvvizsgát is tehet vagy jogosítványt szerezhet ez alatt az idő alatt. Akinek pedig több időre van szüksége, azt abban kísérjük.

– Hét évfolyam után hogyan látod, betöltötte a hivatását a Kafarnaum-ház?

– A résztvevők motivációjától sok függ, de összességében nagyon pozitívnak tartom a kezdeményezést. Van, akinek felejthetetlen alapot adott és szívesen jön vissza látogatóba. Van olyan is, aki az előkészítő év során felismeri, hogy mégsem ez az ő útja. Ez is eredmény. Természetesen ezalatt az egy év alatt teljes biztonsággal nem fogjuk tudni megállapítani, hogy valakinek tényleg van-e papi hivatása, de az biztos, hogy nagyon sok szempontot kaphat a döntéshez. Előny, hogy kicsi a létszám, személyre szabottan tudjuk kísérni a résztvevőket. Egyet biztosan tudok ajánlani minden érdeklődőnek: aki érzi a hívást, annak érdemes elindulni! Ne várjon! Isten megmutatja a neki szánt utat!

Szerző: Haáz Andrea

Forrás: Váci Egyházmegye

Fotó: Lambert Attila; Váci Egyházmegye

Magyar Kurír