„Isten számára senki sem közömbös” – Interjú Miklovits Attila papnövendékkel

Nézőpont – 2020. február 1., szombat | 17:32

Miklovits Attila kispap hosszú utat tett meg a szemináriumig. Ma egy boldog és barátságos papnövendék, aki kellő humorral és komolysággal mesél találkozásokról, hívásokról és egy fontos válaszról. A Pécsi Egyházmegye munkatársa beszélgetett vele.

– Esetedben is beigazolódott, hogy a szakmai év által megismerted az Egyház szenvedő arcát?

– Minden kétséget kizárólag. Az elmúlt hónapok sokat árnyalták a bennem lévő félelmeket, esetleges előítéleteket. A Remény Házában, ahol az előző negyed évben szolgáltam, sok élettörténetet ismertem meg. A reménytelen helyzetek, a nehéz problémák minden ott dolgozót alázatra nevelnek, hiszen naponta szembesülünk a „Mid van, amit nem kaptál?” kérdés igazságával. Számomra mégis a legnagyobb nehézséget a helyes testvéri szeretet gyakorlata jelentette; az intézmény vezetője sokat segített annak a felismerésében, hogy a szeretet, vagyis ebben a munkakörben a hajléktalanok segítése nem azt jelenti, hogy pillanatnyi szükségletekre, kérésekre reagálunk. Hiszen nem biztos, hogy azzal tesszük a legtöbbet, ha azonnal ugrunk, amikor valamit kérnek tőlünk, ez ugyanis megakadályoz a saját feladataink elvégzésében. Emellett hálás vagyok az itt dolgozóknak, hisz baráti szeretettel fogadtak, és a klienseknek is, akik segítettek az önismeretem fejlődésében.

– Január óta a kórházlelkészségnél szolgálsz. Miben más a beteg emberekhez elvinni az evangéliumot, mint a hajléktalanokhoz?

– A kórházban általában egy beteggel csak egyszer találkozom, de a Remény Házában sokkal többször, szinte naponta találkoztam ugyanazokkal a személyekkel. A velük történő beszélgetés általában nem hoz látványos fejlődést, szinte semminek hat. Ennek hosszú távon van eredménye, így válik a „lábatlankodó csuhás” a hiányolt emberré. [nevet] Ezért nem szabad lemondani egyetlen emberről sem.

– Hogyan váltál hiányolt emberré, mit tettél?

– Pasztorációs feladataim közben belefolytam a hajléktalanszálló mindennapjaiba az ételosztástól kezdve az adminisztráción át a segítő beszélgetésig. A különböző tevékenységek mellett figyeltem arra is, hogy legyen lelki tartalma egy napnak. Ezért reggelente elmélkedést tartottam, melyhez az aktuálisan ünnepelt szent életéből merítettem ötletet. Mondanivalómat igyekeztem azok számára is befogadhatóvá tenni, akik nem hívők. Avilai Szent Teréz élete például kifejezetten tetszett az embereknek; Ő saját bevallása szerint már húsz éve kolostorban élt, amikor megtért. Ezzel a történettel azt próbáltam szemléltetni, hogy tudatosan kell élnünk az életünk, nem szabad csak sodródni, másrészt, hogy sosem késő változtatni magunkon, a hozzáállásunkon.

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria