„Itt a döntés egyoldalúan történik” – A szerzetesrendek működési engedélyének megvonása 1950-ben

Az egyezményt megelőző tárgyalásokat, illetve a megállapodás tartalmát és következményeit Fejérdy András a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa mutatja be „Itt a döntés egyoldalúan történik” című írásában.

Az állam és egyház szétválasztásából fakadó új helyzet szabályozására, valamint az iskolák államosítása nyomán kialakult bizonytalanság rendezésére a kormány már 1948 őszén hasonló alapegyezmények aláírására bírta a református, unitárius és evangélikus egyházakat, valamint az izraelita felekezetet. A magyar katolikus egyház vezetése azonban ekkor még ellenállt a nyomásnak. A megegyezést ugyan sem XII. Piusz pápa, sem a helyi egyház vezetése nem utasította eleve vissza, de egy modus vivendi aláírását csak kellő garanciák megléte esetén ítélték vállalhatónak.

Miután az 1947 tavaszán kezdeményezett konkordátum-tárgyalások – a Szentszék és a magyar kormány közötti megegyezést célzó egyeztetések – Nagy Ferenc kormányának bukásával érdemben meg sem indultak, 1948 elején merült fel ismét egy egyezmény megkötésének lehetősége. A Mindszenty József bíborossal egyeztetett tárgyalási taktika alapján Czapik Gyula egri érsek négy feltétel teljesülésének igényével ült tárgyalóasztalhoz. Az öt tárgyalási forduló alkalmával azonban sem a Szentszék és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, sem az 1946 óta betiltott katolikus egyesületeknek, illetve egy katolikus napilap kiadásának engedélyezését, sem pedig a pártok egyház és vallásellenes támadásainak megszüntetését nem sikerült elérni. A tárgyalások az egyházi iskolák államosításának napirendre tűzésével végleg zsákutcába torkolltak.

Az 1948 őszén Mindszenty személyével szemben mind intenzívebbé váló támadások légkörében a püspöki kar mérsékelt, megegyezés-párti szárnya ugyan még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett a Szentszék és a magyar kormány közötti egyeztetések megindítására, ám miután a szovjet vezetés helytelennek tartotta a Vatikánnal folytatott tárgyalásokat és megegyezést, Rákosi a nyílt leszámolást választotta. Mindszenty 1948. december 26-i letartóztatása a Szentszék részéről is véget vetett minden tárgyalási hajlandóságnak: XII. Piusz a jezsuita Mócsy Imre útján a magyar püspökökhöz eljutatott levelében tárgyalások helyett helytállásra szólította fel a főpásztorokat. A pápai üzenet hatására a püspökök lemondták a kormánnyal 1949. január 8-ára tervezett egyeztetést. Ezzel a tárgyalások több mint egy évre megszakadtak.

A Magyar Népköztársaság 1949. augusztus 20-án kihirdetett alkotmánya elvben biztosította az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának jogát, és ezen szabadságjogok biztosítása érdekében az egyházat különválasztotta az államtól. A továbbiakban az állam arra hivatkozva kívánta tárgyalóasztalhoz ültetni a magyar püspököket, hogy a szeparáció és a lelkiismereti és vallásszabadság deklarálása után szükséges egy kölcsönös megállapodásban rögzíteni az állam és egyház közötti viszony új keretrendszerét. A katolikus püspöki kar, mint az Apostoli Szentszék kizárólagos illetékességébe tartozó ügyet, 1949 végéig sikerrel hárította el egy ilyen megállapodás aláírását célzó tárgyalások megkezdését. Ez az elutasító magatartás, az 1949. október 22-én alkotott kormányrendelet értelmében kötelező állameskü letételének szentszéki engedély hiányában történő megtagadása a püspökök részéről, továbbá a papoknak a párt által irányított békemozgalomba való belépését megtiltó püspökkari nyilatkozat nyomán, a Jugoszlávia és a Szovjetunió között kibontakozó szembenállásnak, illetve a koreai háború kirobbanásának légkörében a pártállami vezetés végül drasztikus eszközökkel kényszerítette tárgyalóasztalhoz a magyar püspököket. 1950 nyarán támadást intéztek a szerzetesrendek ellen. Az egyházszakadással fenyegető papi békemozgalom megszervezése egyúttal azt a célt szolgálta, hogy a püspökök aláírják a tárgyalások eredményeként létrejött, az egyház számára lényegében semmiféle garanciát nem tartalmazó megállapodást.

Egy bizalmas belügyminisztérium rendelkezés értelmében 1950. június 7-ét követően az ÁVH irányításával előbb a határsávból, majd az ország többi részéből is több hullámban embertelen módon internálták a szerzeteseket. Az események ellen tiltakozva 1950. június 20-án Grősz József kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke levélben fordult Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, amelyben a sérelmek orvoslására tárgyalások megindítására tett javaslatot. A levél nyomán a püspöki kar és a kormány képviselői először június 28-án ültek tárgyalóasztalhoz. Jóllehet a püspökök kizárólag a szerzeteseket ért sérelmek ügyében kívántak tárgyalni és valamiféle kompromisszumos megoldást találni, a tárgyalásokat de facto vezető Rákosi Mátyás államminiszter amellett érvelt, hogy a szerzetesek ügye önállóan nem, csak az állam és egyház közötti viszony átfogó rendezésének részeként oldható meg.

A lengyel püspöki kar és állam között 1950. április 14-én aláírt megállapodásra hivatkozva azt az ellenérvet sem fogadta el, hogy ilyenre a püspöki karnak nem, csak a Szentszéknek van joga. A kommunista politikus így sikeresen kényszerítette ki, hogy a július 5-i, második tárgyalási fordulóra a püspökök már átfogóbb tárgyalási javaslattal érkeztek, amelyben a Magyar Népköztársaság elismerése, az állammal szemben ellenséges tevékenység tiltása, illetve az újjáépítés támogatása mellett tételesen felsorolták azokat a területeket, amelyeken az egyház belső szabadságának biztosítását elengedhetetlennek tartották.

A július és augusztus folyamán lezajlott további hat tárgyalási forduló középpontjában mindenesetre változatlanul a szerzetesrendek ügye állt. A megbeszéléseket vezető – és uraló – Rákosi, arra hivatkozva, hogy a Horthy-korszakban aránytalanul megnőtt a szerzetesek létszáma, ráadásul időközben számos – korábban szerzetesek által ellátott – funkciót az állam vett át, a rendek számának csökkentését követelte, és a fenyegetődzéstől sem riadt vissza: „A globális szám, amiről szó van 11000 vagy 12000. Elképzelésünk az, hogy önök redukálják a minimumra a szerzetesrendeket, mert ha ezt nem tudják megcsinálni, akkor az állam kénytelen maga rendet csinálni. […] Mi rámehetünk arra is, hogy az állam tekintélyével, eszközeivel kezdjünk egy ilyen redukáló kúrát, fogyókúrát, de az nagyon nehéz és kellemetlen. […] Szeretnénk ha valami megegyezés jönne létre.” A sarokba szorított egyházi tárgyalódelegáció hiába állt elő különféle kompromisszumos javaslatokkal, csak annyit sikerült elérni, hogy Rákosi mintegy kompromisszumként elfogadta: „Jelképesen néhány szerzetesrendet hagyunk meg, és ezzel az állam mentes lesz a gyanútól, hogy a szerzetesrendek általános megszüntetésére törekszik. Ilyen formát kell találni.”

Miután azonban a püspökök jelezték, hogy nem járulhatnak hozzá a szerzetesrendek működési engedélyének még részleges megvonásához sem, legfeljebb tudomásul vehetik a kormány intézkedését és megbeszéléseket folytathatnak „a feloszlatás által érintett egyének sorsának enyhítésére”, a kommunista politikus „önkritikát” gyakorolt: „Mi nem jól vittük a dolgokat, először meg kellett volna vonni a működési engedélyt az összes szerzetesrendtől és utána leülni tárgyalni, mert akkor a püspöki kar nem lett volna abban a helyzetben, hogy negatívan tűr egy lépést, ami neki nem kellemes.”

A püspöki tárgyalódelegáció puhítása nem csupán a tárgyalóasztal mellett folyt. A papi békemozgalom 1950. augusztus 1-i megszervezésével ugyancsak nyomást kívántak rájuk gyakorolni a megegyezés érdekében, bár Rákosi természetesen ennek ellenkezőjéről győzködte a püspököket: „Mi az önök helyzetét könnyítjük meg, amikor megmutatjuk, hogy az alsó papság, amely a tömeggel kapcsolatban áll, kezdeményezi ezt. […] Ne vegyék ezt a püspök urak vagy a rendek vezetői úgy, mint valami külön utat, avagy hátbatámadást, erről szó sincs. Ez egy egészséges dolog.”

A nehéz és hosszú egyeztetések során az is felmerült, hogy a püspöki kar megszakítja a tárgyalásokat. Az egyház, a hívek és a szerzetesek iránti felelősség tudatában a püspökök végül augusztus 30-án mégis aláírták a megállapodást, amelyet az utolsó tárgyalási fordulón, Czapik Gyula egri érsek inkább diktátumként jellemzett a tárgyalás vezetését az utolsó fordulóban Rákositól átvevő Kádár Jánosnak: „Államtitkár úr, ez a módszer, hogy elébe teszik az embernek, hogy vagy elfogadom, vagy nem, ez nem tárgyalás, mert itt a döntés egyoldalúan történik.”

Jóllehet a püspökök – éppen a kormány által hivatkozott lengyel példa alapján – az egyházi szabadság főbb területeit legalább egy függelékben rögzíteni kívánták, a katolikus egyházzal kötött megállapodás végül kevés konkrét rendelkezést tartalmazott, és a gyakorlati végrehajtást a kormány és a püspöki kar megbízottaiból létrehozandó paritásos bizottságra bízta. A megállapodásban az egyház elismerte a szocialista államot, és kiállt a béke megőrzése és az atomfegyver használata ellen. Vállalta továbbá, hogy híveit a kormány által vezetett építő munkában való aktív részvételre buzdítja, egyúttal eljár azokkal szemben, akik ez ellen fellépnek. Ennek ellenében a Magyar Népköztársaság kormánya az – alkotmányban is rögzített – vallásszabadságnak és az egyház lelkipásztori működésének biztosítását vállalta, visszaadott nyolc korábban államosított egyházi középiskolát, és engedélyezte, hogy ezekben a tanítás ellátásához szükséges „megfelelő számú férfi és női tanítórend működjék.” Az egyezmény végül ígéretet tett arra, hogy az állami költségvetésből 18 éven keresztül folyamatosan csökkenő mértékben továbbra is támogatást nyújtanak katolikus egyházi célokra.

Az egyezmény aláírását követően a kormány az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelettel szeptember 7-én megvonta 13 férfi és 41 női szerzetesrend működési engedélyét Magyarországon. A rendházak kiürítésére és a szerzetesek távozására három hónapos határidőt adtak. A mintegy 2300 szerzetest és 8800 szerzetesnőt érintő intézkedés nem vonatkozott a visszaadott nyolc egyházi középiskolát működtető négy szerzetesrend (piaristák, bencések, ferencesek kapisztránus provinciája, Miasszonyunkról nevezett szegény iskolanővérek) mintegy 60–60 tagjára. A „kereten kívüli”, valamint betiltott szerzetesi közösségek az illegalitásban folytatták életüket egészen 1989. augusztus 30-ig, amikor az 1989. évi 17. számú törvényerejű rendelet hatályon kívül helyezte a működési engedélyt megvonó 1950-es jogszabályt.

Forrás: btk.mta.hu

Fotó: btk.mta.hu; Fortepan; iskolanoverek.hu

Magyar Kurír