„Tartozom a cigányoknak az evangéliummal” – Interjú Orsos Zoltán celldömölki plébánossal

Orsos Zoltán atya, aki maga is roma származású, valódi egzisztenciális mélységből, lelki válságból küzdötte magát a papi hivatásig, a Nyíregyházi Egyházmegye munkatársának motivációiról, múltjáról és a cigánypasztorációról beszélt.

– Prédikációjának központi gondolata volt, hogy a kereszt felé kell fordulni, előtte megállni, meghajolni. Miért fontos újra és újra tudatosítani ezt a mozdulatsort keresztény embernek?

– A kereszt az élet forrása. Amikor kezdtem ismerkedni Jézus Krisztussal, az első, amit ismertem belőle, az a kereszt volt. Gyerekként azt éltem meg, hogy Krisztus elfordult tőlünk: mások miért boldogok, mi miért vagyunk boldogtalanok? „Elfelejtettél bennünket, álom vagy számomra” – így vádoltam magamban őt. Az ütött-kopott kis fali keresztet földhöz vágtam csalódottságomban. A szükség, amiben éltünk, a családi élet keresztje megtanított arra, hogy komolyan vegyem Istent: később kezdtem megérteni Isten ezen pedagógiáját. A szülők nem kalkulálják be nevelésükbe a keresztet, pedig nem kell megijedni attól, ha gyermekünk szenved egy kicsit, hogy keresztet hordozunk, mert az nevel, farag, csiszol minket. Isten nem ad nagyobb keresztet, mint amennyit elbírunk. Így vezetett engem is a keresztutamon.

– Mikor és hogyan fordult vissza az eldobott kereszthez, hogyan vált lázadóból pappá?

– Tökmag gyerek voltam még, mikor nővérem egyik este szakadt ruhában, megtépázva ért haza. Elevenen él bennem az emlék, ahogy ott áll előttem, és mondja kisírt szemekkel és agyongyötörten: „Anyu, megerőszakoltak.” Én, a kis félmeztelen cigánygyerek elkezdtem gyűlölni a világot: bosszút fogadtam. Aznap este úgy logikáztam, hogy mivel apámat is bíró ítélte el, nekem is annak kell lennem, hogy elkapjam és börtönbe juttassam a tetteseket. De ehhez tanulnom kell.

A bosszú lett a társam, csak azt dédelgettem. Kivert kutyaként mindenkitől távolságot tartottam, nem beszéltem senkivel, nem engedtem senkit közel. Ha hozzám ért valaki, azonnal agresszívvá váltam, de Isten már akkor kinézett magának.

Végzős középiskolás koromban bejött az osztályba egy kármelita pap, s arról kezdett beszélni, hogy a pályaválasztás nem kívánságműsor. Én közben így gondolkodtam: engem nem érdekel, mit papol ez nekem, én bosszút akarok állni. A pap odajött hozzám, és megszólított, meghívott magához délutánra. Engem csak a kíváncsiság hajtott hozzá. Ám ő onnantól foglalkozni kezdett velem: tanultunk, beszélgettünk, evangéliumot olvastunk; általa kerültem közel Jézushoz. Egy idő után már nem lángolt tovább bennem a bosszú, csak a tartozás érzése: tartozom a cigányoknak az evangéliummal, ezzel a gyönyörű Jézussal, aki által a tekintetem is megszépült, s mivel mindig róla akartam beszélni és leállíthatatlan voltam, s a tanulmányaimmal is kezdeni akartam valamit, papnak jelentkeztem.

– Hogyan élte meg ezt a meghívást?

– A cigányság egyedüli esélye az, ami nekem is volt, s az mai napig: Krisztus. Amikor először meghallottam az evangéliumot, azt gondoltam róla: jó szöveg. Ez formálta át az életemet, mivel más jó példát nem láttam magam előtt: apám alkoholista volt, anyám elhagyott bennünket. Putriban éltünk, de az evangélium teljesen átalakított. Ha engem át tudott alakítani, másra is hatással lehet, csak nincs, aki hirdesse. Én mindig megköszönöm az Úrnak, hogy kinézte belőlem: képes vagyok rá, hogy át tudom adni üzenetét másoknak is.

Isten a semminek látszókat hívja meg. Rajtam mindig keresztülnéztek, elmentek mellettem. Emlékszem, egyszer a tanító néni kihívott, hogy töröljem le a táblát. Mivel korábban sohasem bíztak meg feladattal, szinte ugrottam a szivacs után. A másik srácnak, aki már vette volna fel helyettem a szivacsot, a kezére csaptam, mondván: ezt rám bízták, nem terád. Mindenki kérdőn nézett rám: miért veszem olyan komolyan a dolgot.

Később, amikor pappá szenteltek, s ott feküdtem a földön az oltár előtt, ugyanezt éreztem: az Isten meghívott kifutóinasának, s kinézte belőlem, hogy meg tudom csinálni. Isten a semminek látszókat küldi: ez az ő pedagógiája.

– A cigánypasztoráció a hivatásán belül is céllá vált. Most is ennek a gyakorlása miatt van itt. Mit és hogy lehet a legjobban tenni a cigányságért?

– A cigánypasztoráció lényege nem a jó cselekedetek gyakorlása. Sokan abba a tévedésbe esnek, amitől Teréz anya is óv: könnyebb egy tál rizst adni, mint szeretni a másikat. Az Egyház karikatúrája volna, ha pusztán ilyen karitatív viszonyban lennénk egy csoporttal, egy emberrel. A cigánypasztoráció ennél sokkal több.

Elsősorban azzal pasztorálok, ha közöttük vagyok; s amennyit megélek Krisztusból, annyira hisznek a szavamnak. Nem fogadnak el, ha én magam nem vagyok hiteles, nem élem meg előttük, amit mondok. Azt, hogy Jézus él, hogy szeret bennünket, rajtam keresztül akarják megélni: nekem kell Jézus keze, lába lenni – ezt várja el egy cigány közeg.

Ha bemegyek egy cigánytelepre, a cigány testvérem nem arra tart igényt elsősorban, hogy adjak neki egy zacskó rizst, hanem hogy megkérdezzem: hogy van; éljek vele, vegyem fel a cipőjét, menjek át az ő oldalára, nemcsak fizikailag, hanem lelki értemben is – merjek melléülni.

Mint ahogyan annak idején, gyermekkoromban a tanító néni odajött hozzám, homlokon puszilt, s azt mondta nekem: „Gyere, Zoli, ülj mellém.” Egy csapásra fontos, értékes voltam, úgy éreztem, én vagyok a világ közepe – csak azért, mert valaki szeretett.

Láttam lecsúszott cigánygyereket, akit egyszer elkezdett valaki szeretni: öltönyben járt utána, fölemelte a fejét, gyönyörű lett az az ember. És láttam nem cigányt, akit kidobtak a családból: kettétört az élete. Mert ez a szeretet hatalma és a szeretetlenségé is. Úgy kellene közel kerülnünk egymáshoz, hogy őszintén el merjük mondani bánatunk: fáj a lábam, nincs cipőm, ez a lelki gondom stb. Amíg ez nem történik meg, addig nem az evangélium síkján élünk.

– Milyen az Egyház szerepe ebben?

– Az Egyház óriási átalakulást él meg manapság. Állandó megújulásra van szükségünk, de sok mindenben most mélypontot élünk meg. A cigánypasztoráció tekintetében azonban az ébredés pillanatában vagyunk. Az Egyháznak kell egy cigány arcának is lennie: máskülönben elveszíti hitelességét.

Magyarországon több mint egymillió cigány él, de 90 százalékuk az identitásválság miatt letagadja cigány mivoltát, ezért sok múlik az Anyaszentegyházon: azon, hogy hogyan szólítjuk meg a cigányokat, hogyan érintjük meg lelküket, hogyan kommunikálunk velük, mennyire vagyunk befogadóak, hogyan tudjuk legyőzni előítéleteinket.

– Van-e ennek a munkának látványos, mérhető vagy akár a személyes életében megtapasztalt eredménye?

– Én személyesen csak akkor látok változást, ha az evangéliumot élem meg. Véleményem szerint két ponton tévedhet és akadhat meg a cigánypasztoráció: az egyik az, hogy megrekedünk a karitatív segítségnyújtásnál; a másik, hogy „enyhített” evangéliumot kínálunk a cigányoknak, mert más mércével mérjük őket, mint „normális társaikat”.

Mert ott látok változást, ahol megpróbálnak az evangélium szerint élni. Kezdjük el végre komolyan venni az Istent! A cigányok lelki talaja nagyon jó, meg lehet munkálni, épp ezért sokszor a szekták elszippantják őket.

A cigányok egymás között sem értenek egyet úgy, mint korábban. Az Istentől jövő szó: együtt, a sátántól érkező: külön – a gonosz munkálkodik a szétszóratásban, az egyet nem értésben. És persze mi magunk is sok mindent elkövettünk, amikkel becsületünkön csorba esett, tisztességünk befeketedett. A börtönökben pasztorálva láttam, hogy az elítéltek legnagyobb százaléka cigány. Én feladatomnak tartom a cigányság becsületét helyrehozni. De vissza kell adni elvesztett identitásukat is: tudatosítani, hogy nem kell feladni a kultúrát és közösséget, nem kell megszabadulni a cigány közegtől. Sokáig magam is rejtegettem, nem akartam, hogy kiderüljön: cigány vagyok. Középiskolában egyedüli cigány voltam, s egy lopás ügyében mindenki engem gyanúsított ártatlanként. Mikor kiderült, hogy nem én voltam, hosszú sorban jöttek elém, hogy bocsánatot kérjenek: sebeimet gyógyították. Akkor tudatosodott bennem, hogy nem kell rejtőzködnöm tovább, fel kell vállalnom azt, aki vagyok.

– A Szombathelyi Egyházmegye papjaként Székely János atya a püspöke, aki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának vezetője. Milyen az együttműködés vele?

– Nagyon szeretek vele együtt dolgozni. Néha úgy tekintek rá, mintha apám lenne, de püspököm, aki az egyházmegye cigányügyi referensének nevezett ki.

Nehéz dolga van, mert sok mindennel egyedül marad püspöktársai között. Igazi evangéliumi ember, aki olyan dolgot képvisel, amit sokan nem vállalnának fel. Csodálatos, ahogy ránk, cigányokra néz: gyönyörűnek, értékesnek lát minket.

A közös munka gyümölcse volt többek között – e beszélgetés után, nemrégiben lezajlott – szombathelyi képzés is, mely a Romano Mária Rádió, a kiépülő cigányrádió-hálózat új munkatársait szólította meg. Székely János püspök és Orsos Zoltán házigazdaként a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs referensét és cigánytestvéreit is vendégül látta.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír