„Mint a napfény a friss hajtást” – Az anya mosolya Hans Urs von Balthasar szerint

A kisgyermek attól ébred öntudatra, hogy megszólítja anyja szeretete. Anyja mosolyát és egész odaadó viszonyulását úgy érti meg, hogy szeretettel válaszol a szeretetére, mert az anya „te”-je felszólítást intéz „én”-jéhez. Mivel pedig eredendően megérti, hogy az anya „te”-je nem azonos saját „én”-jével, hiszen mindketten a szeretet egyazon ellipszisén belül helyezkednek el, s mert azt is eredendően megérti, hogy az anya szeretete a legfőbb és teljességgel elegendő érték, aminél nagyobbat és teljesebbet már nem lehet várni, mivel tehát ebben az én–te-viszonyban alapvetően feltárul a valóság teljessége (mint egykor a paradicsomban), és ehhez képest másodlagos minden csalódás, hiányérzet és sóvárgó vágyakozás, amely később még megtapasztalható lesz: ezért a kezdetek kezdetének a fénye mindent (az „én”-t, a „te”-t és a világot) olyan ragyogó és sértetlen világossággal terít be, hogy Isten feltárulását is magában foglalja.

Kezdetben volt a szó, amellyel a szeretetteljes „te” megszólítja és előhívja az „én”-t: aki figyel rá és meghallja, már eleve meg van ajándékozva a rá adható válasszal. A kisgyermek nem töpreng rajta, hogy szeretettel vagy elutasítással feleljen-e az anya hívogató mosolyára, hiszen amint a napfény előcsalogatja a friss hajtást, úgy hív elő szeretetet a szeretet. Az „én” akkor ismeri fel önmagát, amikor elindul a „te” felé.

Ha pedig a szeretet arra hívja a másikat, hogy válaszoljon rá, az „én” léte legmélyén van érintve, csak egész létével, belső középpontjával, egész teljességével tud választ adni, s össze kell gyűjtenie, ami a legjobb benne, hogy meg tudjon felelni a hívásnak, amely elér hozzá. Nyomban egész valósága van érintve. A szeretet legfőbb boldogságához hozzátartozik, hogy teljes egészében igényt formál arra, akire irányul: mivel az anya hívása nem a gyermek valamely részét szólítja meg, hanem őt magát, nemcsak tulajdonságainak összességét (mert más gyermekeknek is lehetnek ilyen tulajdonságai), hanem igazán az „én”-jét, ezért a gyermek nyomban átéli: engem szeretnek, „én”-em szeretetreméltó anyám számára, és csak úgy tudok válaszolni neki, hogy átadom magam – mindennel együtt, ami hozzám tartozik, mindazzal együtt, amiről talán nem is tudok. A kisgyermekek egyetlen kerek labda gyanánt vetik magukat anyjuk ölébe.

(Részlet a szerző „Isten valóságának megközelítése” című írásából.)

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség/Facebook

Magyar Kurír