„Nekem a pápa adhat utasításokat” – A minszki érsek arról, mi történt a belarusz határon

Néhány nappal korábban, augusztus 27-én Kondrusiewicz tiltakozott amiatt, hogy fegyveres rohamrendőrök blokkolták a minszki Vörös templomot, amikor ott tüntetők tartózkodtak. A biztonsági erők fellépését „túlzottnak és jogellenesnek” nevezte, és követelte az eset kivizsgálását  és a bűnösök törvény szerinti megbüntetését.

A belarusz KGB mindezideig nem kommentálta az incidenst, Aljakszandr Lukasenka pedig kijelentette, hogy Kondrusiewicz állítólag „konzultációra ment Varsóba”, és ott „konkrét utasításokat kapott”. „Ráadásul, ha még beavatkoztál a politikába, és hívő katolikusokat is erre biztattál, akkor kettős felelősséged van” – jegyezte meg.

– Egyáltalán mi történt a határon, és milyen magyarázattal szolgáltak Önnek, ha egyáltalán adtak magyarázatot?

– Az elmúlt héten Lengyelországban jártam. Látogatásom célja lelkipásztori volt, amire már régóta kértek az ottani katolikusok: ünnepi szentmisére, bérmálásra, valamint unokahúgom fiának elsőáldozási miséjére mentem. Ezen utóbbit még májusban elhalasztották a koronavírus-járvány miatt, ezért megállapodtunk abban, hogy e héten tartjuk meg.

Hazafelé tartottam, és a Bruzgi-Kuźnica határátkelőnél azt mondták, hogy álljunk félre az autóval, mert néhány kérdés merült fel a dokumentumokkal kapcsolatban.

Azután vagy a műszak, vagy az ellenőrzőpont tulajdonképpeni vezetője jött, és azt mondta, hogy sajnos nem léphetek be Belaruszba. Hárman voltunk, a két társam mehet, de én nem.

Megkérdeztem: „Miért?” De a válasz „kommentár nélküli” volt. A kérdésre, hogy hol tudnék foglalkozni az ügyemmel, azt válaszolta: „Nos, itt vannak a Köztársasági Határvédelmi Bizottság koordinátái.” Elektronikusan bejelentkeztem, de eddig semmilyen választ nem kaptam. Vagyis a helyzet érthetetlen.

– Lukasenka tegnap azt mondta, hogy állítólag Ön „konzultációra ment Varsóba”, és ott állítólag „konkrét utasításokat kapott”…

– (Nevet) Varsóban nem is jártam. Białstok közelében voltam, majd Varsó irányába mentem elsőáldozási szentmisére, de nem magába a városba.

Nem értem, milyen utasításokra lenne szükségem; nekem a pápa vagy a pápai nuncius adhat utasításokat.

De valaki más, főleg egy másik államból? Az Egyház és az állam el van választva!

Mi természetesen szolgáljuk az államot, én Belaruszt. Minden felhívásomban az emberekhez fordultam, hogy szűnjön meg az erőszak, ne legyen bosszúállás, hanem bocsássanak meg egymásnak. Számomra érthetetlen, egyszerűen abszurdum, honnan ered ez az egész.

– Lukasenka azt is mondja, hogy Önnek állítólag kettős állampolgársága van. Tisztázni tudná ezt?

– Mit kellene tisztáznom? Belarusz útlevelem van, ezt mutattam fel.

– Személy szerint aggasztja-e Önt ez a helyzet?

– Természetesen aggaszt. Hiszen lelkipásztorként Belaruszban kell szolgálatot teljesítenem, és most nem tudom ezt ellátni. Világos, hogy tudok valamilyen üzenetet küldeni e-mailben. De ez teljesen más, mint személyesen jelen lenni.

Ráadásul már két nagy liturgikus szolgálatot terveztem jövő vasárnapra [szeptember 6-ára – a szerk.], és nem tudom, hogy addig megoldódik-e a beutazásommal kapcsolatos kérdés. Természetesen mindez aggasztja az embereket. Mivel ki volt hirdetve, hogy püspöki szentmise lesz, s ha egyszer csak nem érkezik meg a püspök, erre mindenféle hírek lábra kelnek. Ez nem szolgálja társadalmunk megbékélését, különösen napjainkban, amikor minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy nyugodt megoldást találjunk minden olyan problémára, amellyel társadalmunk szembesül.

– A Vatikán tud-e a kialakult helyzetről?

– Tájékoztattam a nunciust, de arról nem tudok, hogy ő kit értesített erről…

– Számít-e Ön ebben a kérdésben a Vatikán támogatására?

– Nos, nekik saját diplomáciájuk van, majd eldöntik valahogy. Erkölcsi támogatás mindig van, de nekem nehéz valamit is mondani. A probléma az, hogy valójában nincs nunciusunk: az új még nem érkezett meg.

– A következő kérdésem az lenne, hogy jelenleg mi a helyzet a Vörös templomban történt eseményekkel kapcsolatban?

– A problémák jóval korábban kezdődtek. A Szent Simeon és Szent Ilona-templomot nem adták át a katolikus közösségnek, állami tulajdonban maradt, konkrétan a Minszki Városi Végrehajtó Bizottság tulajdonában. Az pedig átadta a templomot (az annak újjáépítésével foglalkozó szervezetnek), a Minszki Örökségnek. Ha emlékezetem nem csal, ez 2013-ban történt.

És egyszer csak váratlanul a szervezet azt követelte tőlünk, hogy havonta fizessünk körülbelül 6 ezer dollár amortizációs díjat. Ez számunkra természetesen megfizethetetlen összeg, és nem világos, miért kellene fizetnünk. A templomépületet katolikusok építették, és az Egyháztól [a szovjet korszakban – a ford.] elkobozták. S miután lehetőségünk nyílt, benne imádkoznunk, helyreállítottuk. Természetesen köszönetet kell mondanunk az államnak, hogy segítségünkre volt a helyreállításban, de ez az épület a város dísze, a város központjában található. Most pedig azt a hírt kapom a plébánostól, hogy a hatóságok lecserélték a zárakat.

– Hogyan zajlik tovább Ön nélkül a lelkipásztori munka?

– Egyelőre nem voltam hosszan távol. Az egyházjog rendelkezik arról, hogy a püspök távollétében, ha megbetegszik vagy szinódusra megy (három évente elmegyünk egy hónapra), helyébe az általános helynök lép. Ő látja el az egyházmegye irányítását. A minszk-mahiljovi egyházmegyében ez az általános helynök Jurij Kazabucki püspök. A feladatokat ő látja el. Természetesen telefonon felhív, velem egyeztet. Új katekétikai év kezdődik, még korábban megírtam egy levelet, a napokban fogom közreadni.

– Nem gondolja, hogy a hazautazása és a Vörös templom körüli helyzet kísérlet arra, hogy a társadalmat többek között vallási alapon szétszakítsa?

– Nem szeretnék ebbe belegondolni. Szerintem nem, mivel nagyon jó a kapcsolatunk az ortodoxokkal, a protestánsokkal, a muszlimokkal, a zsidókkal.

Amikor a koronavírus-járvány elkezdődött, közös imát tartottunk a Vörös templomban, mindannyian együtt imádkoztunk. Két héttel ezelőtt ugyanebben a Vörös templomban volt egy másik közös imádság, hogy a konfliktusba és válságba került társadalmunk számára békés megoldásért könyörögjünk. Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa döntése adta az ösztönzést, hogy este hat órakor egész Európában tartsanak közös imádságot a keresztény felekezetek, s mondják el a Miatyánkot. Előző nap kaptam erről értesítést, és weboldalunkon keresztül meghívtam más vallások képviselőit. És jöttek is mindnyájan! Vagyis közöttünk semmiféle probléma nincsen.

A Vörös templom a város központjában található. A tüntetések, tiltakozások gyakorlatilag ott zajlanak, a templom mellett. Akár tetszik, akár nem, mindenki elmegy mellette, megállnak, betérnek imádságra.

És itt kezdődnek ezek az érthetetlen dolgok a kulcsokkal és így tovább: egy bizonyos napon nehéz volt bejutni a templomba. De nem gondolnám, hogy ez valamilyen módon befolyásolni fogja a felekezetközi és vallásközi kapcsolatokat. Olyan üzeneteket kapok, amelyek a különböző vallású emberek szolidaritásáról szólnak.

– Az amerikai külügyminisztérium közleményt adott ki, miszerint a belarusz hatóságoknak lehetővé kell tenniük az érsek visszatérését az országba, hogy az gondoskodhasson hívő nyájáról. Vajon ad-e Önnek erőt, reményt a helyzet megoldására más államok részéről nyújtott támogatás?

– Ezt a hírt hálásan köszönöm, mert erről nem is értesültem. Természetesen ez a szolidaritás jele. Kétségkívül ez számomra nagy támasz, nagy segítség.

– Mit szeretne üzenni hívő nyájának?

– Elsősorban szeretném kifejezni köszönetemet az értem mondott imádságokért. Olyan híreket kapok, hogy nem csak a katolikusok, de más felekezetek hívei is együtt éreznek velem, és imádkoznak értem, s ez számomra igen nagy lelki támasz. Azt hiszem, hogy [a velem történt dolog – a ford.] csupán félreértés, amely rövid időn belül szerencsésen megoldódik.

Továbbra is imádságot szeretnék kérni. A katolikusokat, de más felekezetek híveit is arra szeretném kérni, hogy maradjanak hűségesek hivatásukhoz, maradjanak derék polgárai a Belarusz Köztársaságnak, és építsék annak jövőjét a spirituális értékekre.

Nagyon fontos, hogy mindnyájan szilárd fundamentumra építsük föl közös otthonunkat. S az Úr áldja meg mindnyájukat!

– Valóban lehetséges a megbocsátás? Azután, hogy láttuk a megvert embereket, a kegyetlen letartóztatásokat?

– Ez engem igen-igen nyugtalanít, mert hallom és látom, hogy az emberek azt mondják: nem felejtünk, nem bocsátunk meg. Minden bizonnyal nagyon nehéz dolog a megbocsátás. Közel sem egyszerű. Mindazonáltal keresztény szemszögből, az evangéliumi, a krisztusi tanítás szemszögéből nézve meg kell bocsátanunk.

Nézzetek az Úr keresztjére! Krisztus haldoklik, de milyen szavak kíséretében? Azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik!” Az ő példáját kell nekünk is követnünk.

Ez nehéz dolog. Tetszik nekem, amit Szent II. János Pál pápa mondott 2000-ben, amikor megbocsátásra szólított fel. A megbocsátás – mondotta –, nem a gyengeség jele, hanem az erőé. Mert amikor megbocsátunk, önmagunkat is legyőzzük, azt a rosszat, ami bennünk van. Mert mi mindnyájan bűnösök vagyunk, és mindnyájan bocsánatra szorulunk, bocsánatra felebarátaink részéről, bocsánatra Isten részéről. Ez nem könnyű, de lehetséges.

Azt hiszem, hogy mind a Katolikus Egyháznak, mind más egyházaknak erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy elvezessék az embereket a megbocsátásra. Megbocsátás nélkül nagyon nehéz. Persze, igazságosságra is szükség van, de ez már a bíróság és más szervek dolga. A mi dolgunk, hogy megbocsátásra hívjuk az embereket és párbeszédre.

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás és fotó: Currenttime.tv; Credo.press

Magyar Kurír