„Örömmel jöttem Diósdra” – Aranyóra Filó Kristóf atyával

Nézőpont – 2019. november 29., péntek | 15:10

Az idén százéves diósdi egyházközség kétnapos ünnepségsorozattal készült a kerek évfordulóra. A jubileumi alkalomból november 23-án Filó Kristóf korábbi plébános beszélgetett a hívekkel. Szendéné Kiss Nóra személyes hangú írását adjuk közre.

Aranyóra. Így nevezik azokat az első, háborítatlan perceket, melyeket az újszülött közvetlenül születése után édesanyjával (még jobb esetben édesapjával is) tölthet, még mielőtt bárki és bármi más megzavarná őt a külvilágban. Hiszen a súlymérés, fürdetés ráér, sokkal fontosabb, hogy édesanyja bőrének illata, a tápláló anyatej első cseppjei fogadják őt. Az aranyóra megismételhetetlen és ezért felbecsülhetetlen értékű. Talán ezért jutott eszembe épp ez a kifejezés arra, ami szombaton a diósdi plébánián történt. Az idén százéves diósdi egyházközség kétnapos ünnepségsorozattal készült a kerek évfordulóra, ennek keretében hívták meg egykori plébánosukat, Filó Kristófot egy visszaemlékező beszélgetésre. Az aranyóra szerencsés esetben nem szűk egy órát jelent. Kristóf atya is közel két órán keresztül volt köztünk, és bő másfél órát mesélt.

1980-ban került Érdligetre, Diósdot pedig hét év múlva kapta meg a két másik plébániája mellé, mikor az akkori diósdi plébános, Felnémeti Ferenc váratlanul meghalt. Felnémeti atya – akit a helybéliek, mint Kristóf atyától megtudtuk, csak „Fritz Franczinak” hívtak – egyébként Budakesziről származott, ami 2001-től Filó Kristóf atya Diósdot követő szolgálati helye lett, ma is itt misézik.

„Örömmel jöttem” – így emlékezett arra az időre, mikor Diósdra érkezett. A jelenlegi plébánia épülete nem volt üres, ott lakott Felnémeti Ferenc elődje, Lovas István korábbi plébános testvére, Lovas (Luncz) Anna néni. „Igaz, hogy már nagyon rozoga volt, de még egy pár évig itt lakott, ebben a mögöttünk lévő szobában.”

„Lovas atya fogalom volt” – idézte fel egykori elődjét. Kispap korában nem tudott rendesen magyarul, svábul beszélt. Anyagilag nagyon sokat hozott az egyházközségnek, a németországi rokonai segítették, és ezt a házat, a jelenlegi plébániát is ő vette meg. A régi plébánia a mai Szent Anna Szeretetotthon helyén állt.

A beszélgetésre sokan érkeztek innen, az emlegetett Apponyi utcai szeretetotthonból. Ugyan már magam is régi diósdinak számítok, de nem tudtam, hogy az otthon építésébe Kristóf atya fogott bele. Vajon az onnan érkezők tudták, vagy ők is meglepődtek?

Annus néni ugyanis egy alkalommal magához hívta Kristóf atyát, és egy borítékot bízott rá, hogy tegyen vele, amit jónak lát. A borítékban egy csomó takarékkönyv volt. Kristóf atya pár ezer forintra tippelte az összeget; nagyon meglepődött, mikor rájött, hogy jóval több mint egymillió forint az értéke. „Ez abban az időben eléggé nagy pénz volt. Visszamentem, mondom neki, ne vicceljen, mondjon valamit, hogy mit csináljak vele.” Annus néni csak nevetett a kérdésen. „Fagylaltozzam el?”, kérdezte az atya. „Ha jólesik!”, hangzott a válasz.

Ekkor eszébe jutott Kristóf atyának a nyugdíjasotthon építésének ötlete. Nagyon sokan voltak ugyanis a környéken, akiket akkoriban kitiltottak Budapestről. Idős emberek – tábornokok, táblabírók például –, akiknek volt egy kis nyaralójuk itt, ehhez pedig szerény nyugdíj társult, amiből nem tudtak építkezni, felújítani. Nekik képzelte el Kristóf atya az otthont. „Én nem ilyen otthont akartam, nem ilyen rendszerű otthont, de az állam rákényszerített, hogy csak ilyet lehet csinálni. Én úgy gondoltam nagy naivan, hogy megépítjük a házat, aztán mindenki kap egy kis apartmant, maga látja el magát. Ha nem tudja ellátni magát, akkor szól a személyzetnek, akik főznek, mosdatják, takarítanak, mosnak rá. De ameddig mozgásképes, addig csinálja, addig mindenki a maga ura.”

Az ötlet tehát megvolt és a hely is meglett hozzá. A régi plébánia lakója, „Gyurika, a legendás kántor” ugyanis ekkoriban halt meg. Kristóf atya rögtön mesél is egy-két történetet a rác származású diósdi kántorról, akit azóta is a szívében őriz, és akit az egész falu szeretett. „Igen jó zenész volt. Falusi kántor volt, mert jó zenész volt” – emlékezik rá mosolyogva.

Üres lett tehát a ház, és Annus néni tőkéjével hamarosan megkezdődött az építkezés. „Sokat segítettek és sokan segítettek” – így jött létre a ma is működő Szent Anna Szeretetotthon.

Miközben a régi plébániának új funkciója lett, ott állt a jelenlegi plébánia is, üresen. A rendszerváltás idején volt mindez, amikor a régi szerzetesrendek kezdtek újra mozgolódni, új életet kezdeni. Kristóf atya pedig szólt az apáca ismerőseinek, ha hallanak róla, hogy egy rend szeretne pár taggal egy plébániára beköltözni, akkor küldjék őket Diósdra. Így történt, hogy Teréz anya „leányai” is ide látogattak, de ők „gazdagnak és puccosnak” találták a falut, „túl szépnek” a plébániát, így inkább a romos érd-parkvárosi épület mellett döntöttek, amit Kristóf atya mutatott nekik, miután Diósdot nem érezték magukhoz illőnek. Azóta is ott vannak, Kristóf atya több alkalommal misézett náluk.

Maga Teréz anya is eljött akkor az érdi megbeszélésre, Kristóf atya mellett ült és „úgy harangozott a lábaival, mint egy kisgyerek”.

Teréz anya nővérei tehát nem jöttek Diósdra, jöttek viszont mások. Kristóf atya ugyanis továbbra is kérte, hogy küldjenek ide valakit. Elsőként a Szatmári Irgalmas Nővérek közül jöttek hárman és költöztek be a diósdi plébániára. „Ebben a két kis szobában laktak. Nekem nagyon jó dolgom volt, mert mindennap jöttem át misézni és nagyon finom reggelit csináltak. Ebből a szempontból is főnyeremény volt” – meséli nevetve. Nem sokáig maradtak azonban, mert megkapták az esztergomi anyaotthonukat és odaköltöztek.

Utánuk érkeztek a Legszentebb Üdvözítő Leányai. „Talán emlékeznek egypáran: Beáta nővér, Franciska nővér, meg a Kapisztrána nővér. Ezek Isten áldása voltak, mert ők nem fizikai munkát végeztek az otthonban, hanem beszélgettek, imádkoztak a nénikkel, és hogyha valaki haldoklott, akkor váltották egymást és ott voltak mellette éjjel-nappal. Ez nagyon szép dolog volt… Aztán ők is elmentek, de akkor én már nem voltam itt.”

Kristóf atya, István atya és Wágnerné Sady Sára, a képviselőtestület elnöke

Kristóf atya úgy emlékezett, hogy mikor idejött Diósdra, élénk egyházi élet volt, de akkor se járt mindenki templomba. „Az ember életében vannak szakaszok, amikor az igazi, mély barátságokat köti. Nekem ez itt volt.” Azóta sem unatkozik, vannak barátai, akikkel hetente összeülnek, de megszokta az egyedüllétet is. Azt mondja, más megvilágításban lát ma már sok mindent. Amit egykor erénynek gondolt, az ma: „Ugorjunk!”.

Nemcsak a diósdi emlékekről esett szó. Életről, halálról, az elszakadásról is. „Az életünk elszakadással kezdődik. A halál dettó ugyanaz. Kísértetiesen hasonlítanak. Minden elszakadás az életünkben, ezeket meg kell tanulni. Elszakadni művészet. Nehéz dolog.”

A hívekkel való kapcsolatát így jellemezte: „Tőlem hála Istennnek megszokták, hogy szókimondó vagyok és időnként nagyon erős szavakat használok. De így legalább megértik.” Míg régen mindenkit ismert, ma már nem szégyelli megkérdezni, hogy „Te ki vagy?”. Ezzel a szeretetotthonból érkező idősek is egyetérthetnek, hiszen a hátsó sorokból többen hozzáfűzik: „Én se!”

Maklári István atya, Diósd jelenlegi plébánosának kérdésére, miszerint mi volt a legklasszabb élménye, mi az, ami megtartotta a hivatásában, azonnal érkezik a válasz. „Nem kell gondolkodnom. Nekem az egész életemet betölti a Szentírás.” Kristóf atya azt mondja, hogy a Bibliában azt kell megtalálnunk, ami nekünk szól itt és most. Neki pedig ez kiteszi az egész napját.

„Tudod mi a legcsodálatosabb Kristóf atyában?” – kérdezi tőlem a mellettem ülő hölgy, aki – bár sokat hallott már róla – most látta és most hallotta őt először életében. „A humora!” – válaszolja meg a saját kérdését azonnal. Valóban, a humora az egyik legcsodálatosabb benne. Mert így közel tud kerülni az emberekhez. És így a hitet is közel tudja hozni hozzánk.

Végül Kristóf atya is egy kérdéssel köszön el a diósdiaktól. „Tudják, mi a legszebb dolog a világon?” És persze meg is válaszolja: „A távozó vendég háta!”

Ebben mondjuk ez esetben nem értek vele egyet. Úgy hallgattam volna még! De hát minden aranyóra véget ér egyszer. Az emléke és a hatása viszont örökre bennünk marad.

Forrás és fotó: MiDió.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria