„Veletek vagyok mindennap” – Eucharisztikus imádságok és elmélkedések

A szentmise előtti imádságban elismerhetjük, hogy hiába fogadkozunk hétről hétre, hogy új alapokra helyezzük az életünket, alig változunk, legfeljebb csak öregszünk, hibáinkkal, bűneinkkel, gyerekes gyarlóságainkkal együtt. Az ember számára az egyetlen lehetőség, hogy „kitörjön a szürke egyhangúság ismétlődő formáiból: elmélyülni a szeretetben, a végtelen távlatú odaadásban és áldozatban. Belevetem magam Szíved mélységeibe!” Aquinói Szent Tamás olasz teológus, a katolikus misztika egyik legnagyobb alakja arra kéri az Urat, hogy „ne csak látszatra vegyem magamhoz Krisztus szent testét és vérét, hanem úgy, hogy e szentség erejét és hatását is érezzem… Add, hogy egyszülött Fiadnak, Jézus Krisztusnak testét, melyet Szűz Máriától vett magára, úgy vegyem magamhoz, hogy ez által misztikus testének élő tagja legyek.”

A szentmise utáni imádságban ugyancsak az ő esedezését olvashatjuk, hogy a szentáldozás „ne legyen vétkem a büntetésre, hanem üdvös közbenjárás a bocsánatra… Legyen vétkeimnek megsemmisítése, a rossz kívánságoknak és bujaságnak kiirtása, a szeretetnek és béketűrésnek, az alázatosságnak és engedelmességnek kiirtása, és minden erénynek öregbítése…”

Az áldozási imák közül kiemelkedik Aranyszájú Szent János szentáldozás előtti, misztikus lélekre valló imája: „Hiszem, hogy itt van jelen szentséges tested és drága véred. Légy irgalmas bűneim iránt, amelyeket szóval és tettel elkövettem… Jóságodban és szelídségedben bocsáss meg nekem mindent és Szűzanyád közbenjárására engedd meg, hogy drága tested ne váljék ítéletemre, hanem lelkem üdvösségére.”

A szentáldozás utáni imában a Krisztus sebeit öt évtizedig a testén hordozó Pio atya teljes önátadásában azért könyörög az Úrhoz, hogy mindig maradjon vele, „téged kereslek, a te lelkedet, a te szeretetedet, a te irgalmadat, a te szívedet, mert szeretlek téged és nem kérek más jutalmat, mint a szeretet gyarapodását”.

Az Oltáriszentség előtt elmondott imádságok és elmélkedések közül kiemelkedik az idei budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusért megírt ima: „Mennyei Atyánk, minden élet forrása! Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük!” Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom (Mária Műve) alapítónője tényként állapítja meg: Krisztus mindig egyedül van a tabernákulumban, „mi meg szanaszét az utcán, otthon, az iskolában, a hivatalban.” Jézus itt van velünk, mégis, olyan, mintha messze lenne, „mert kevés a szeretetünk, és nem képes felfogni téged. Pedig ha az, amit parancsoltál, elevenen élne testvéreidben, nem volna az az érzésünk, hogy elhagynak téged, ha kilépnek a templomból. Az utcák és a tabernákulumok ugyanoda vezetnének: Isten országába az emberek között!”

A Gondolatok a szentmiséről és az Oltáriszentségről szóló részben Vianney Szent János felidézi, hogy volt egy földműves ember, aki mindennap reggel és este betért a templomba, és hosszasan imádkozott. Egyszer megkérdezte tőle, hogy mit mond Krisztus Urunknak a hosszú látogatás alatt? Ő így válaszolt: „Ah, plébános úr, nem mondok én neki semmit. Csak nézem Őt, s Ő néz engem!” Az ars-i plébános rávilágít, hogy feltámadását követően Jézus Krisztus megoldotta, hogy felmenjen a mennybe és ugyanakkor itt maradjon a földön is. Megalapította „az imádásra méltó” Eucharisztia szentségét, hogy velünk maradhasson és táplálhassa lelkünket, hogy vigasztalhasson és társunk lehessen. Ezért mi boldogabbak vagyunk azoknál, akik Jézus földi élete idején éltek, amikor csak egy helyen tartózkodott, hiszen azóta a világ minden pontján megtalálhatjuk az Oltáriszentségben.

Az Oltáriszentség-csodák fejezetben több, az Eucharisztiával kapcsolatos csodával ismerkedhetünk meg. Az itáliai Lanciano városában 750-ben egy bazilita szerzetesnek misézés közben kételyei támadtak, hogy a kezében tartott ostya és bor átváltozásakor valóban Krisztus teste és vére lesz-e. Ekkor hirtelen elöntötte a forróság és döbbenten látta, hogy az aranytálkán tartott ostya valódi hússá, a kehelyben lévő bor pedig valódi vérré változott át. Megrendülten, zokogva borult térdre az oltár előtt. A székesegyházban ma is őrzik a templomban a csoda relikviáit, amely ugyanolyan állapotban maradt fenn. Többször vetették alá vizsgálatoknak, amelyek eredménye az volt, hogy az anyag valódi, humán eredetű vér és hús, a hús pedig szívizomszövet.

Az Eucharisztia a szentek életében részből kiderül, hogy Sienai Szent Katalin, Nemuann Teréz, Flüei Szent Miklós évekig nem vett magához semmilyen ételt vagy italt az Oltáriszentségen kívül. Szent Pio atya pedig egyszer legalább húsz napon keresztül csak Eucharisztián élt minden táplálék nélkül. Galgóczy Erzsébet negyvenkét évig élt súlyos lelki és testi szenvedésben, Krisztus sebeit magán hordozva kezén, lábán, oldalán és homlokán. Huszonnégy éves korától kezdve harminchárom év múlva bekövetkezett haláláig miden pénteken átélte Jézus kínszenvedését.

Az Oltáriszentség teológiája fejezetben részleteket olvashatunk az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus alkalmára készült, Bangha Béla SJ által készített, Az Eucharisztia című könyvből. Tóth Tihamér elmélkedésében rávilágít, hogy az Oltáriszentség teljes értékét képtelenek vagyunk felfogni, de legalább sejtjük, hogy micsoda kincset bír az Egyház „ebben a végtelen szentségben. Hogy itt a betlehemi Kisded, aki megváltásunk végett a földre jött. Hogy itt van az Isten Fia, aki magát érettünk a keresztre adta! Hogy itt a váltságdíj, mely bűneinket elvette! Hogy itt van a megbocsátó Atya, aki a tékozló fiait mindig kész visszafogadni! Hogy itt van a mi Istenünk és Megváltónk, a mi Urunk Jézus Krisztus, testével és lelkével, istenségével, emberségével, egész valójában…” Tóth Tihamér figyelmeztet: az Oltáriszentség nem szertári kellék templomainkban, melynek mágikus hatása van, benne maga Krisztus van jelen, aki itt jár köztünk, „jót cselekedvén és meggyógyítván mindazokat, kiken az ördög hatalmat vőn” (ApCsel 10,38).

Szent Maximilian Kiadó, 2019

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír