A betegek erőt kapnak a feltámadt Krisztustól – Rózsa Huba előadása a Szent István Társulat estjén

Előadása előtt a professzor elmesélte, hogy tavaly szeptemberben elesett, eltörött a vállcsontja. Két hónapot töltött kórházban. „Annyi beteg, elesett, nyomorék emberrel soha életemben nem találkoztam, mint ott, megtapasztaltam a betegség, a szenvedés természetét a mindennapokban” – idézte fel ezt az időszakot.

A bibliai hagyománnyal kapcsolatban a teológus biblikus megállapította: a betegséget és a gyógyítást-gyógyulást a bibliai látásmód sohasem tekinti pusztán természetes jelenségnek, hanem mindig Istennel való kapcsolatában látja, azzal az Istennel, akitől az ember a maga teljes valóságában függ.

E témák megértését egyszerre jellemzi folyamatosság és egyfajta beteljesítő gazdagodás az Ó- és Újszövetség összefüggésében. Jézus üdvözítő műve végső összefüggésbe helyezi a szenvedés, s így a betegség és a gyógyulás témáját is. A bibliai kinyilatkoztatás a mindenkori hívő emberhez szól, aki kikerülhetetlenül találkozik a véges emberi valóságunkat sújtó betegséggel, és hitéből akar erőt és reményt meríteni a megpróbáltatásban. Az ember Isten teremtménye, és teljes egzisztenciájában egyedül Istentől függ. Ez azt jelenti, hogy az ember számára minden Istentől jön, így a betegség csapása is, de a gyógyulás is, mint Jób könyve is mondja: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze” (5,18).

A professzor kiemelte: az Ószövetségben a hívő ember a betegségeket Isten bűnök miatti ítéleteként éli meg, azaz a bűnt és a betegséget oksági kapcsolatba hozza. Fordulat következik be akkor, ha a betegséggel sújtott ember bűnbánattal Istenhez fordul, és a betegség gyógyulássá, az isteni irgalom és a közelség képévé válik. Isten az, aki az embert elhagyja, de ő az, aki ismét jóságába fogadja. Jól mutatja be ezt a helyzetet a 32. zsoltár: „Boldog az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét, akinek lelkében nem lakik álnokság… A bűnöst sokféle szenvedés éri, de aki az Úrban remél, azt fenntartja irgalma” (1–10).

Az életben azonban az a tapasztalat, hogy a betegség automatikusan nem csupán a bűnöst sújtja, sőt, sokszor ő ússza meg a legjobban, a hívő ember pedig megbetegszik, szenved, elviszi a betegség. Ez a helyzet jelenik meg egyedülállóan Jób könyvében. A Példabeszédek könyve szerint „A bűnöst üldözi a szerencsétlenség, az igazakat jóval jutalmazzák” (13,21). A sokféle betegséggel, szenvedéssel sújtott Jób szembeszáll ezzel a felfogással, amikor azt állítja: ő igaz, és mégis szenvednie kell. Jób merészen megidézi Istent, hogy emberi sorsába vágó nagy kérdéseire választ adjon neki. Isten megjelenik, de csak közvetve válaszol Jób kérdéseire. Feltárja előtte a teremtésben megnyilvánuló bölcsességét. A természet csodáiban megnyilvánuló isteni tevékenység vigasztalást, biztosítékot nyújt arra, hogy az ember életét szintén Isten bölcsessége irányítja, még a szenvedésben is, amiben az emberi értelem nem képes azt felfedni vagy megérteni. Jób végül visszavonja Istennel szembeni vádjait, és lemond büntetlenségének hangoztatásáról. Jób könyve nem nyújt azonnali megoldást a szenvedés problémájára, de megőrzi az embert a kétségbeeséstől és az Istennel való közösségében. Arra az alázatos és bizalomteljes magatartásra nevel, amely abból a hitből táplálkozik, hogy a szenvedés ugyan a véges emberi értelem számára felfoghatatlan, de a végtelenül bölcs Isten gondviselésében van értelme és megoldása. A hívő ezért imádságban, panaszban és hálában egyedül Istenhez fordul, tudja, hogy kizárólag Ő ajándékozhat gyógyulást. Elmondható tehát, hogy az Ószövetség nem ad megnyugtató és végérvényes választ a szenvedés és a betegség mibenlétére. Ugyanakkor megmenti a beteget a kétségbeeséstől és támaszt szolgáltat a betegség hordozására. Ennélfogva Izrael hitében a betegség és a gyógyítás, gyógyulás különleges jelentőségű, mert Istenhez vezetett, és a megélt szükséghelyzet, illetve annak megoldása az Istennel való párbeszéd gazdagságát bontakoztatta ki.

Azzal kapcsolatban, hogyan jelenik meg a betegség és a gyógyítás, gyógyulás az Újszövetség bibliai hagyományában, Rózsa Huba rámutatott: etekintetben új világba lépünk. Az Újszövetségben a betegség pozitív értékelése jelenik meg, egyrészt Jézus behelyettesítő szenvedéséhez kapcsolódva, másrészt a betegség minden szenvedéssel együtt Krisztus szenvedésének és feltámadásának összefüggésébe helyeződött. A betegség jóval korlátozottabb terjedelemben szerepel az Újszövetségben, mint az Ószövetségben, de súlyát tekintve rendkívül jelentős. Jézus alakjához kapcsolódik, akinek gyógyító tevékenysége Isten országának megjelenését tanúsítja. A betegség pozitív értelmezése, mint behelyettesítő szenvedés, megjelenik akkor, amikor Jézusra, az Úr szenvedő Szolgájára vonatkoztatjuk Izajás könyvének 53. fejezete alapján: „De az Úr akarata volt, hogy összetörje betegséggel, és ha oda is adta életét [jóvátételül] engesztelő áldozatul, látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete és az Úr akarata teljesül keze által” (10). Jézus gyógyító tevékenységével összefüggésben a Máté 8,7 igehely kifejezetten idézi az Izajás 53,4-et.

A professzor megvilágította, hogy az eredeti szöveg szerint a szolga a másoknak kijáró szenvedéseket magára vette, szenvedéseinket hordozta: „Valóban a mi betegségeinket ő viselte, fájdalmainkat ő hordozta, és mi meg [Istentől] megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak.” Máté ellenben Jézus gyógyítására alkalmazza a próféciát, mégpedig abban az értelemben, hogy Jézus gyógyítva magára vette és hordozta, s ezzel egyben elvette betegségeinket, amelyek a kereszten tetőztek: „Így beteljesedett Izajás próféta jövendölése: Ő elvette betegségeinket, és betegségeinket hordozta” (8,17). Mindezt pedig eszkatologikusan alkalmazza az evangélista; azaz Jézus gyógyító működése egyetemes békét hoz létre a szenvedés terén, s ezt erősíti meg az idéző formula: „hogy beteljesedjék az Írás”.

Előadásának végén Rózsa Huba mindenkit óvott attól, hogy hamis illúziókat kergessen. A betegség végleges megszűntét jelentő isteni uralom ugyanis még a jövő reménye, addig az emberiség életében a betegség csapása jelen van és jelen lesz. Jézus sem gyógyított meg mindenkit. A betegek azonban nem maradnak menthetetlenül a szenvedésnek kiszolgáltatva: Krisztusban erőt kapnak arra, hogy képesek legyenek szembenézni a betegség kihívásával. A feltámadt Krisztusra tekinthetnek, akinek szenvedéséhez kapcsolhatják saját megpróbáltatásaikat azzal a bizonyossággal, hogy bármi is történjék velük, egyesülni fognak a feltámadás dicsőségében. A betegséggel és a gyógyulással viaskodó emberiség helyzete nem reménytelen, mert mindig a Jelenések könyvének befejezésére gondolhat: „Akkor új eget és földet láttam… Hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak. Akkor a trónon ülő megszólalt: »Íme, újjáteremtek mindent!«” (1,3–5)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír