Ami minden áldozatot megér

Nézőpont – 2020. szeptember 26., szombat | 16:00

Évközi 26. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 21,28–32)

Kórházpasztorációs gyakorlaton volt szerencsém részt venni papnövendék koromban. Egy nem túl idős bácsi feküdt az egyik kórteremben, a helyzethez képest látszólag egészen jó állapotban. Amikor hozzáléptem, a tenyerét összecsapva, széles mosollyal örvendezni kezdett: „Atya – mondta, bár még nem voltam pap –, tudja, én nagyon-nagyon katolikus vagyok! Hiszek az Istenben, imádkozom és gyerekkoromban évekig ministráltam is, hű vagyok az Egyházhoz.” Bevallom, naivan fel is csillantak a szemeim ezen a „hitvalláson”, és mivel láttam, hogy a bácsi egészen mozgásképes állapotú, és egyetlen cső, se infúzió, se katéter sincs rákötve, hát, bátran felajánlottam, amit ilyenkor szokás: ha gondolja – mivel vasárnap volt –, a kórház kápolnájában rövidesen szentmise lesz, szeretettel várjuk, és ha segítség kell a lejutáshoz, csak szóljon, megszervezzük. A korábban lelkes és főként „hatalmas katolikus hitű” bácsi válasza így hangzott: „Na, ugyan már!”

A mai evangéliumban szereplő második fiú magatartásában valami hasonlót látunk viszont. A kifelé robbanó lelkes készség, amely korábban még tetszetős szappanbuborékként szédíti a körülállókat, egyszer csak hirtelen szétpattanva elillan. Nincs komoly alapja. A jóra való restség főbűn, és mint ilyen, alapot képez újabb és újabb vétkek, mulasztások számára. 

Van azonban egy másik emberünk is. Vele először látszólag nehezebb, hiszen nógatni kell. Passzivitása alapján az apja úgy gondolja: vele se megyek semmire. De a szövegben azt olvassuk: „később megbánta, és mégis kiment”. Ebben a fiúban felismerhetjük a hezitáló, önmagával birkózó és kedvetlen, a nyomasztó teendőnek a tudatát is messze kergető, halogató önmagunkat. Azokat az élethelyzeteket, amikor nem vagyunk készségesek, nyitottak a mennyei Atya hívására, hogy jót tegyünk, de még a kötelességeinket sem látjuk el rendesen. A belső tusakodásban azonban előbb-utóbb felhangzik az igazzá nevelt lelkiismeret szava. A lustaságával, gyengeségeivel küzdő, de belül igaz ember felismeri: az atyai hívás fontosabb, mint a saját kényelme. 

Erre is vannak lelkesítő példáink. Szentjeink sem üvegbúra alatt nevelkedtek. Egyik-másik közülük igencsak kanyargós életutat járt be. Szent Ágoston vagy Charles de Fuocauld nagy természetű emberekként indultak. Eleinte Szent Ferenc is úgy gondolta, hogy a keresztes lovag szerepében tetszeleg majd, és így követni fogja az egész világ. A korábban sátánista Bartolo Longo a rózsafüzér apostolává vált. Ők mind rádöbbentek: az Atya hívása mélyre hatol és egészen átformál. Isten országa a legnagyobb kincs, amiért önmagukról is érdemes lemondanunk. Ezért kimondták: megbántam a múltamat, és útnak indulok az atyai hívásra. Megbánták, mert volt mit, és olcsó mentegetőzés nélkül szembenéztek a bűneikkel.

Isten országában már nincs „exvámos”, sem „exutcanő”, ezekkel a címekkel gyakran mi bélyegezzük meg a társainkat, pedig sokuktól megtanulhatnánk, hogyan vegyünk fordulatot abban, amiben kell. Ők már a mennyei Atya szeretett fiai és leányai, akik egész szívükkel hallgattak a hívására. Isten országáért élni minden áldozatot megér.

Kovács Zoltán rektor

Kapcsolódó fotógaléria