Amikor lehull az „emmauszi hályog”

Nézőpont – 2021. április 3., szombat | 16:00

Húsvét – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 24,13–35)

Az emmauszi tanítványok története sokak képzeletét megragadja. Van bennük valami mélyen emberi, az együttérzésünket, akár a szimpátiánkat is kiváltó: egykor lelkes, most összetört alakok ők, akik megmutatják a szív, a szeretet, a lélek esendőségét. Olyanok, akikkel életünk egyik-másik szakaszában könnyen azonosulni tudunk. És persze ugyanilyen megrendítő az a szelíd alázat, ahogyan a Feltámadott melléjük lép, közeledik hozzájuk, nem leszidja, dorgálja, hanem tényleg a lénye legmélyéről szereti őket: aláereszkedik a gyászukba, s az ő lábuk tempója-ritmusa szerint segít nekik abban, hogy visszataláljanak a Jeruzsálem, a feltámadás felé vezető útra.

Szent Terézia Benedikta (polgári nevén Edith Stein) írja Nüsszai Szent Gergely nyomán egy elmélkedésében: „Mivel Róla beszélnek, közel van hozzájuk; mivel kételkednek benne, nem látják az Ő igazi alakját.” Ez az „emmauszi hályog” nyitja: egyszerre közelség és távolság, megmutatkozás és elrejtőzés, kötődés Jézushoz, mégis valamiféle szakadás a vele fennálló kapcsolatban. Mi lehet ennek az oka? A két tanítvány a szóhasználatával leplezi le a lelkükben lejátszódott torzulást. Amikor a még fel nem ismert Krisztus megkérdezi tőlük, mi történt Jeruzsálemben, ők így felelnek: „A názáreti Jézus esete…” Vagyis az, aki mellett elköteleződtek, akiben bíztak, akivel sorsközösséget vállaltak, akivel megannyi hónapon és kilométeren át együtt vándoroltak, mostanra „esetté” lett a számukra. Mintha csak tárgyiasították volna azt, aki a leginkább személyes volt számukra. Talán ekként védekeztek a gyász, a szorongás, a félelem ellen? Ez a távolságvétel óvta meg őket az elviselhetetlen szenvedéstől, a heves érzelmek kínjától? Van, amikor mi is ezt az önvédelmi stratégiát követjük – különösen olyan élethelyzetekben, amikor a személyesség túl fájó lenne.

Jézus terápiája csöndes és óvatos, lépésről lépésre haladó. Nem tépi fel a bezárt ajtókat, inkább csak kopogtat rajtuk. Ösztökél, segít másként meglátni a dolgokat, új fókuszt ad a meddő és magukba forduló gondolatoknak. Felvállalja az övéit a maguk nyomorában, és éppen itt, ebben a belső állapotban érinti meg őket. Az este közeledte, a közös asztalhoz telepedés, a kenyértörés meghitt, ismerős és felismertető gesztusa pedig nagy szavak nélkül mondja el a legnagyobb titkot: „Itt vagyok, én vagyok!” A fordulat gyökeres: visszavezet a többiek közé, a kapcsolatok és a közösség birodalmába. Életadás, valódi feltámadás ez. Belülről és felülről megszülető élet. Húsvét igazi örömhíre!

Török Csaba

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria