Az Úr ismeri az igazak útját

Pásztornak lenni ma Magyarországon nem egy irigylésre méltó társadalmi pozíció. Birkának lenni pedig még kevésbé az. Jézus az evangéliumban pásztorról, akolról és juhokról tanít, méghozzá példabeszéd formájában. A példabeszéd lényege, hogy a látható, mindenki által megtapasztalt valóságból vett képekkel szól láthatatlan, rejtett valóságokról. Csakhogy a Jézus idejében egyértelmű képek – a pásztorélet jelenetei – számunkra ma már nehezen értelmezhetők. Jézus magát azonosítja a pásztorral, s ebből következik, hogy mi a juhok szerepében találjuk meg a helyünket. De mit is jelent ez pontosan?

Jézus korában az emberek jelentős része pásztorkodásból élt. A birka nem a butaság és az önállótlanság jelképe volt, hanem a létező legnagyobb érték, amire gondosan vigyázni kell. A pásztor legtöbbször a család elsőszülött fia volt, aki gondját viselte a nyájnak, itatta, legelőt keresett neki. Palesztina kopár vidékein a pásztor – magyar társaitól eltérően – nem tereli a nyájat, hanem előtte megy, mert neki kell messziről észrevennie, hol nő a pusztában fű, hol van víz. Éjszakára a juhokat karámba terelték, melynek szűk kapujában megállt a pásztor, s feltartott botja alatt a juhok egyenként mentek be, míg ő megszámolta őket. Ugyanabba a karámba több nyájat is betereltek, s kora reggel, az éjszaka elmúltával a pásztor kiáltását felismerő vezérürü ment ki először, majd követte őt a nyáj többi juha is.

A korabeli kép ismeretében talán az értelmezés is könnyebb. Az evangélium egyik fő üzenete, hogy amikor a juhokkal azonosítjuk magunkat, az azt jelenti: Isten értékes, neki lefoglalt tulajdona vagyunk, ami annyira fontos, hogy az elsőszülött Fiú, maga az Isten Fia figyel rá. Ráadásul ő ismeri nyájának minden tagját. A hívő ember valódi vigasza a nehézségekben nem az, hogy Isten beavatkozik a világ sorsába, és egyszerre megszüntet minden rosszat, hanem hogy az első zsoltár szavaival élve „ismeri az Úr az igazak útját,” azaz életünkben semmi sem történik nélküle.

Az evangélium tanúsága szerint a mi pásztorunk úgy lett a nyáj gazdája, hogy odaadta érte az életét, hogy azután újra visszavegye: Jézus az Atya iránti és a juhok – azaz irántunk – való szeretetéből mindent odaadott, s éppen a halál, önmaga látszólagos elvesztése lett a már elveszíthetetlen életre vezető úttá. Ez tette lehetővé, hogy bevezessen, befogadjon minket az ismeretnek és a szeretetnek abba az egységébe, amely őt az Atyához kapcsolja. A juhok lehetősége, hogy kövessék a pásztort oda, ahol Élet van: a Szentháromság belső életébe. A földön pedig ez az élet ott növekszik, ahol az ember képes önmagát elveszítve kapcsolódni: Istenhez, a másikhoz, önmagához. Engedjük, hogy a halállal, fásultsággal és elszigeteltséggel teli világ pusztaságában a jó Pásztor hangja vezessen minket az ő húsvéti útján az Élet, az újra megtalált kapcsolódás dús füvű legelőire!

Baán Izsák OSB