Tisztítsuk meg szívünk templomát

Nézőpont – 2021. március 6., szombat | 16:00

Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 2,13–25)

Mennyi ideig tart kötelekből megfonni egy ostort? Talán néhány percig. Annyi ideig biztosan, amíg a düh spontán késztetése az értelem kontrollja alá kerül. Jó elképzelni Jézust, amint a templomba belépve mellbe vágja a kufárok látványa, megéli az emberi természethez tartozó haragot, de azután átdolgozza azt prófétai jellé. 

Az evangéliumokban ritkán találjuk nyomát annak, hogy a szelíd és alázatos Jézus teret ad a haragnak. Általában akkor történik ilyen, amikor a küldetésében próbálják akadályozni, vagy amikor Istenről olyan képet vagy állítást közvetítenek, ami annyira távol áll az Atyáról benne élő képtől, hogy a feszültségnek meg kell mutatkoznia. 

Ami felháborítja Jézust a templom előcsarnokában, az nem maga a kereskedelmi tevékenység, mintha Isten szentsége összeegyeztethetetlen volna a hétköznapi élethez hozzátartozó anyagiakkal. Jézust a pénzen vett áldozat, a megvásárolt kegyelem, a kufárszellem hozza ki a sodrából. Lényének, szívének legmélyebb igazsága, hogy Isten mindig önmagát adja, nem tud kevesebbet adni, s erre válaszként az ember sem adhat kevesebbet. Az áldozati állatok, a pénz, amin jólétet, biztonságot, áldást akarnak vásárolni, olyan viszonyba szorítja az élő Istent, amelyben nem mutatkozhat meg a valódi arca. Az áldozatok füstjében, az emberi lemondásban, szenvedésben örömét lelő istenség megjelenése a Szentek Szentjében, Izrael Istenének helyén – ez Jézus haragjának kirobbantója.

A kufárokat a templomból kiűző Úr a nagyböjtben előre haladva meghív bennünket arra, hogy észleljük és azonosítsuk a szívünkben az adok-kapok logikát: ha böjti vállalásainkért, lemondásainkért cserébe akarunk valamit Istentől – legyen az megbocsátás, kérésünk meghallgatása vagy erkölcsi felsőbbrendűség-tudat –, akkor szemünk előtt még rejtve van a szeretetében mindent, még a Fiát is nekünk ajándékozni akaró Atya. A valódi böjt, a húsvéti készület nem lehet kevesebb, mint keresztségünkben megtörtént önátadásunk, önfelajánlásunk megújítása, a bensőnk mélyén felfakadó szándék, hogy egészen Istenéi legyünk. 

Jézus tettének megalapozásához a zsidók „jelet”, azaz valamilyen hatalommal véghez vitt csodát követelnek. Jézus és Pál apostol válasza, hogy nincsen más jel, nem kell nagyobb csoda, mint az, hogy az Isten testben közénk jött, és a szeretetben elment egészen a végsőkig: a kereszten meghalva mindent nekünk adott. Jelenléte az Igében, az Eucharisztiában, közösségeinkben ma is az a jel, amelyre a hitben adott válaszként mi is egészen, fenntartás nélkül neki ajándékozhatjuk magunkat. 

S ha nagyböjti önvizsgálatunkban felfedezzük, hogy hányszor vesszük vissza magunkat, hogy hányszor ragadunk le a kalmárszellem adok-kapok logikájánál, s ha mindez bosszúsággal, frusztrációval, dühvel kísértene minket, akkor Jézust szemlélve álljunk meg: a minket fogva tartó kötelekből fonjunk vele együtt ostort, s az ő kegyelme erejével, kudarcainkból font ostorunk segítségével tisztítsuk meg szívünk templomát.

Baán Izsák OSB

Kapcsolódó fotógaléria