A Boldog Özséb Színtársulat a színházban tanítja a történelmet

– Alapítója és vezetője a Boldog Özséb Színtársulatnak, mely az utóbbi években egyre nagyobb sikereket ér el. Hitte volna, mikor belevágott, hogy ilyen eredményeik lesznek?

– A Boldog Özséb Színtársulatot (BÖSZK) 2002-ben alapítottam azért, hogy azok a színdarabok, melyek évszázadokkal korábban alkalmasak voltak arra, hogy történelmet is tanuljanak belőlük a diákok, ma is jó példával szolgálhassanak. Akkoriban a diákok a színpadi előadás szereplőiként beleélhették magukat az adott helyzetbe, és így jobban rögzültek az események a fejükben, ez a módszer ma is hatékony lehet. A szereplő maga lesz az adott történeti esemény irányítója vagy elszenvedője, vagy éppen allegorikus szereplője. Ezt a reneszánsz és barokk, „élővé tétel” módszert idézzük meg a BÖSZK-kel. Előadtunk 18. századi csíksomlyói passiójátékot, úrnapi játékot, történeti hexameteres betlehemeseket, Szent László, I. Géza és Salamon idejéről szóló drámát, az 1809-es magyar nemesi felkelés és győri csata évfordulóján egy Kisfaludy Sándor-darabot, bemutattunk egy rendkívül sikeres Bacchus-komédiát is, amely a görög-római isteneket állítja pellengérre. Legutóbb egy Moliére-átirattal (Simai Kristóf: Gyapai Márton, feleség-féltő, gyáva lélek) kacagtatták a közönséget a színkör lelkes tagjai, és egy Csíksomlyóról származó, 18. századi, a magyar művelődés- és színháztörténetben egyedülálló misztériumjátékot mutattunk be Szűz Mária mennybevételéről. A BÖSZK 14 esztendő során 16 színdarabbal, összesen 59 alkalommal lépett színpadra. Legtöbbször – természetesen – a piliscsabai Stephaneumban. Köszönettel gondolok rendezőinkre, akik mind öreg vagy jelenlegi pázmányos bölcsészek: Godena Albert doktorandusz, Barta Árpád és a Gyapai-komédiánál Sulics Fruzsina.

– Az említett csíksomlyói Mária-darabot idén a Nemzeti Színházban is bemutathatták. Számított arra, hogy ekkora siker lesz az előadás?

– Óriási megtiszteltetés volt számunkra idén május 7-én a teltházas előadás Barta Árpád rendezésében. Hihetetlen koncentrációval és lelkülettel készült az egész, összesen 36 fős szereplőcsapat. A bemutató után Rideg Zsófia dramaturg elmondta: amikor a BÖSZK-nek kész, érett darabja van, azzal jelentkezhet a Nemzeti Színházban. Állandó meghívást kaptunk. A másik nagy eredményünk most az, hogy Vidnyánszky Attila főigazgató – nem utolsó sorban a BÖSZK által 2008–2009-ben előadott és 2010-ben DVD-n kiadott eredeti, esszenciális csíksomlyói misztérium hatására – úgy döntött: a jövő évadban a Nemzeti Színház a saját társulatával mutat be mindenben eredeti, 18. századi csíksomlyói passiójátékot.

– Mennyire lelkesítette fel a diákokat ez az eredmény? Melyek a további tervek?

– Egy összetartó, életvidám és családias csapatról van szó a BÖSZK esetében, amely már önjáróvá vált. A színjátszó és éneklő diákok rendszeresen keresnek azzal, hogy mikor lesz új darab és előadás. Nagy örömmel tölt el, hogy a színkör tagjai megérezték ezeknek a daraboknak a veretes ízét, emelkedettségét és humorát. Ez sok erőt ad mindnyájunknak. Ha az évszázadok után elővett, ma is aktuális művek történeti, irodalmi, zenei értékei újra megszólalnak, mind a diákszereplőkre, mind a nézőkre pozitív hatással vannak. Találkoztam olyan, korábbi színkörösökkel is, akik azt mondták: sokat jelent nekik a tanári pályájuk során, hogy egyetemistaként BÖSZK-tagok voltak. Egészen más a kiállásuk, beszédtechnikájuk. Fontosnak tartom, hogy olyan tudást és szellemi, lelki pluszt adjak a diákoknak, amit később családi, iskolai körben is hasznosítani tudnak. Mostani terveink között az újabb vígjátékok mellett rövidebb, 20. századi darabok is szerepelnek.

– Nem csak oktatóként kapcsolódik a Pázmányhoz, hiszen már az egyetemi képzést is ott végezte. Milyen volt akkor az intézmény, és mennyiben más most oktatóként ugyanazon falak között járni?

– Miután szülővárosomban, Győrött, a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban érettségiztem, 1995-ben történelem és régi magyar irodalom szakon kezdtem tanulni, és a medievisztika specializációt is elvégeztem. Annak idején Piliscsabán nagyon családias és színvonalas légkör fogadott minket, az igazi, klasszikus bölcsész műveltséggel és követelményekkel. Az egyetemen az ókori görög, római és ókeresztény alapokon nyugvó képzést kaptunk. Ennek a mai napig nagy hasznát látom. Emellett Piliscsabán van egyfajta jellegzetes pázmányos életérzés, öntudat mindenkiben. Azóta is nagyon közel áll hozzám az egyetem, szeretek itt tanítani, megtiszteltetésnek éreztem, amikor 2001 februárjában, rögtön a történelem államvizsga után tanársegédként kezdhettem dolgozni az Újkori Történeti Tanszéken. Örülök, hogy több növendékem OTDK-versenyeken szerepelt és dobogós helyeket is elnyert. A Sodalitas Tehetségkutató Programban is részt vesznek, és néhányan a Történelemtudományi Doktori Iskola hallgatói között kutatnak tovább.

– Egész életében a tanári pályára készült, vagy volt idő, amikor más tervei voltak?

– Gyerekkorom óta vonzott a tanárság és a régiségek gyűjtése is, tehát egyértelmű volt, hogy milyen irányba mozdulok majd. Gimnazistaként gyakran tartottam kiselőadást történelem órákon, amit nagyon élveztem. Tízéves koromtól énekeltem a győri székesegyház scholájában Jáki Teodóz karnagy vezényletével, ahol a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy általános iskolásként négyvonalas kottából megtanulva, fejből énekeltük a magyarországi, középkori gregorián tételeket. Sokat jelent, hogy középiskolai és egyetemi tanáraim többségét nemcsak szakmai, hanem emberi oldalról is példaképnek tekinthetem. Az egyetemen kezdettől fogva a 18. századi és reformkori magyarországi művelődés- és iskolatörténet volt a fő témaköröm, és ez azóta sem változott. Huszonkét éves korom óta dolgozhatok mestertanárom, Kilián István professzor úr által, a Magyar Tudományos Akadémián vezetett, Régi Magyar Drámatörténeti Kutatócsoportban. Kezdetben a 18. századi csíksomlyói misztériumjátékok forrásterületét vizsgáltam, ebből született meg a doktori értekezésem és azt kibővítő monográfiám 2009-ben.

– Az általános iskolában fontossá vált zenétől azóta sem távolodott el, a Pázmány mellett jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is oktat. Mi a fő területe ott?

– A Zeneakadémián 2007-ben indult, majd három évig működött, hogy egy kötelező művelődéstörténeti előadást tarthattam. Szaktól függetlenül minden hallgatónak részt kellett venni az órákon. Ez később lemezfelvételekkel, szakmai kirándulásokkal (Csíksomlyó, Nagyvárad, Győr, Perenye) és speciális kollégiummal folytatódott, elsősorban a népi ének és az egyházzene szakosok részére. Nekik leginkább a néphagyomány és az iskolakultúra összefüggéseit tanítom. Vakler Anna növendékei gyönyörűen és hitelesen énekelnek a Szent László- és Szent István-énekeskönyvek lemezein, amelyeket 17–18. századi népénekekből állítottam össze. Több iskolai ünnepség és a gödöllői szkólatábor is bizonyította már, hogy a barokk korban bevált oktatási eszközök, egy Szent Istvánról, Szent Lászlóról vagy Imre hercegről szóló historikus, epikus népének ma is segédanyaga lehet a történelem-, az irodalom- és az ének-zene-oktatásnak. Keresztlányom, Soós Réka népdalénekes az idei jubileumon Szent Márton-énekekkel gazdagítja növendékeit. Ezért dolgozom most az Énekelt történelem I. című segéd-tankönyvön.

– A kutatási területe a színházhoz is kapcsolódik, hiszen kultúrgeográfiát és barokk iskoladrámákat vizsgál. Jelenleg mivel foglalatoskodik, és mi a terve 2016-ra?

– Jelenleg a 18. századi magyarországi iskolai színjátékok színlapjainak adattárán és kiadásán dolgozom. Ezek azért különlegesek, mert bőséges a cselekményleírásuk, és nemcsak a szereplőket sorolják fel, hanem azok társadalmi rangját és pontos származási helyét, anyanyelvét is megadják. Ebből az iskola földrajzi vonzáskörzetére következtethetünk. A színlapokból emellett a gimnáziumi és akadémiai előadások főúri és főpapi mecénásaira is fény derül. A korabeli, főként katolikus gimnáziumok sokszínű mindennapjait teljesen átjárta a profán és vallásos témájú színjátszás, a körmenetek, az ünnepségek világa. Ez nem csak kiegészítője volt az adott intézménynek, hanem a korabeli pedagógia szerves és kötelező része. Kimondottan érdekel, hogy milyen művészeti módszerekkel tanítottak annak idején, és annak mi a korábbi, több esetben középkori forrása, illetve az egyes iskoláknak mi volt a földrajzi hatásterülete. Az adattárral együtt kultúrtörténeti monográfiát is készítek.

A másik nagyobb munka a Vas megyei Perenye községhez kapcsolódik. Már 1995 óta járok oda népénekeket, népdalokat, jeles napi szokásokat és archaikus népi imádságokat gyűjteni. A régi iskolakultúra népi továbbélésével találkozhattam egy rendkívüli tudású és lelkületű előénekes asszony, Bejczi Józsefné Hittaler Anna (1928–2015) által. Őt is a mestertanáromként tisztelem. Tőle 2011-ben – az MTA Zenetudományi Intézet részéről Németh István technikai szerkesztésében – kiadtam dallamtörténeti rendben egy tízórás népéneklemezt. Mostanában pedig egy citeratanár kollégával, Dömény Krisztiánnal járok rendszeresen a fogadott szülőfalumba, hogy a Perenyei Férfi Népdalkörnek és az érdeklődő tizenöt–húsz gyermeknek visszatanítsuk a saját nagy- és dédszüleik szellemi és zenei kincseit. Az egyik kisfiú például örömében felugrott a foglalkozáson, amikor meglátta a dédapja nevét a kotta alatt. A fiatalok annyira lelkesek, hogy többen citerát kértek szüleiktől 2015 karácsonyára. Olyan archaikus és értékes tételekről van szó, amelyek a Zeneakadémia Népzene Tanszékén, többek között Maczkó Mária népi ének vizsgáin kötelező tananyagként, vagy diplomakoncert keretében megszólalhatnak.  Dolgozom az Ünneplő Perenye köteten, amelynek CD-lemezein a helyben gyűjtött dalokat a forrásértékű elődök mellett a mai gyermekek, asszonyok és férfiak éneklik.

Forrás: Kuslits Szonja/Btk.ppke.hu

Fotó: Btk.ppke.hu; Böszk.blog.hu

Magyar Kurír