A bosszú szolgái – Marcellus Mihály legújabb regényéről

– Ez a regény egy kicsit más, mint az eddigiek...

– Kétségtelenül így van. Kicsit más tervem volt ezzel a könyvvel, noha a fősodor, a nagy időrendi lépték, amit a sorozat igényel, megmaradt. Az előző, Isten lehettél volna című kötetemhez képest – ahol Commodus éppen csak trónra kerül – ebben a regényben a császár uralmának derekán járunk. Ekkorra már kialakult a fiatal uralkodó zsarnoki énje és az a fajta közönye a kormányzás iránt, amely jellemezte őt. Mások vezetik a birodalmat a nevében, hogy ő tivornyázással tölthesse az idejét. Csoda hát, hogy vannak, akik úgy hiszik, elérkezett az idő, hogy letaszítsák a trónról ezt a mihaszna császárt? A történelemből jól tudjuk, hogy Perennis, a testőrparancsnok próbálja megszerezni magának az uralmat, miután hosszú éveken át maga irányítja az imperiumot. Azt is tudjuk, hogy ez a kísérlet nem sikerül. A történetnek ez a központi magja – Perennis lázadása és bukása – valójában a regény „köteles” része, amely a sorozat időrendiségének igényét szolgálja, ezért ezt a legnagyobb körültekintéssel, minden ismeretanyagot összegyűjtve meséltem el az olvasónak. Ám annyiban más ez a kötet, hogy míg eddig legfőképpen a történelmi karakterek életét igyekeztem bemutatni, addig most a kitalált hősök alakítják a regény menetét, s elsősorban az ő históriájukat mondom el. Természetesen mindent, amit kitaláltam, nagyon hitelesen ábrázoltam, ez a könyv mégis inkább kalandregény, valamivel könnyedebb, színesebb, több szereplős és több helyszínes olvasmány, mint az eddigiek, amelyekben erősebb hatást képviselnek a császárportrék és a megrajzolt történelmi személyiségek.

– A kötet egyik erénye, hogy egy eddig nemigen említett dunántúli várost is bemutat, megfestve annak ókori történetét. Nehéz volt megismerni, utánajárni, kutatni e város antik múltjáról?

– Ha a tisztelt olvasó felüti a könyvem fedelét, egy, az alföldi szarmaták között játszódó rövid előszó után máris az alaptörténet helyszínét, Dunaújvárost ismerheti meg. Az ókorban ezt a települést Intercisának nevezték a rómaiak. Komoly szerepe volt a határvédelemben, hiszen szemben, a Duna túlpartján, az alföldi síkon szarmata falvak sorakoztak, amelyek bármikor szívesen fogtak fegyvert a nagy szomszéd ellen, és még békeidőben is rendre megzavarták betöréseikkel a pannóniai tartomány nyugalmát. Hogy megfelelő és hatékony katonai erő szálljon szembe velük, Intercisa erődjében egy szír hadtestet állomásoztattak, amely hasonló harcmodort képviselt, mint a lovas, nyilas szarmaták. Természetesen e rómaiak által besorozott közel-keleti katonák hozták magukkal a családjaikat, így elmondható, hogy Dunaújváros a II. században szír településnek számított az ősi szíriai vallás szentélyeivel és lakosságának túlnyomóan keleti jellegével. Persze, laktak itt eraviscusok, akik őslakóknak számítottak Pannóniában, de jelen voltak zsidó családok is, így azt lehet mondani, hogy egy igen színes, egymással együtt élni tudó elegy jellemezte az ókori Dunaújvárost, ami mindenképpen érdekes. A Claviók történetét ebbe a nagy, színes egyvelegbe helyeztem bele. Ahhoz, hogy ezt a területet jól megismerjem, számos forrásanyagot olvastam el a környékről és a korról. Emellett pedig felfedezőutat is szerveztem magamnak Dunaújvárosba, ahol a helyi múzeum anyaga mellett a helyszínekkel is igyekeztem megismerkedni, úgymond, barangolni a terepen. Ez utóbbi mindig hálás feladat.

– Talán nem árulunk el a cselekmény szempontjából lényeges dolgokat, ha említést teszünk arról a morális feszültségről, amely az idősebb és az ifjabb Claviót jellemzi. Úgy tűnik, fontosnak tartotta, hogy egyfajta erkölcsi mondanivalót is beleépítsen a regénybe. Miért?

– A Claviók viszonya egymáshoz, a gazdagsághoz és a hatalomhoz nagyon jellemző a korra, amelyben éltek, de azt kell mondanom, legalább ennyire jellemző a mára is. Ebből a szempontból mit sem változtunk mi, emberek, vagy ha igen, csak rosszabbodott a helyzet. Tanulságképpen igyekeztem beleszőni ezt a szálat a történetbe, természetesen nem a nagy tanító szerepét játszva. Inkább csak elmesélni szerettem volna, hogy egy ilyen helyzet miféle romlást hozhat, s a bajoknak miféle lavináját indíthatja el. Magam is vallom, amit Pál apostol írt okulásképpen Timóteusnak, a tanítványának: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme…” Nem a pénzzel, a vagyonnal való tisztességes bánásról beszélek, nem azt mondom, hogy nincs szükség anyagi biztonságra. Én ennek a túlzott fokáról teszek említést, arról, amikor a pénzszerzés szerelemmé, elfojthatatlan vággyá válik, deformálja az emberi jellemet, és képes még bűnök felé hajtani is. Erről is szól A bosszú szolgái című regényem.

– Bizonyára folytatódik a történet. Melyek a közeli és a hosszabb távú tervei?

– Természetesen elidőzöm még Commodusszal, elsősorban az uralma végének időszakában. De szeretném követni ezt a kalandosabb hangvételt is, amely új ötleteket vet fel. Ezeken dolgozom éppen. Ám az ókori Pannonia bemutatása mindenképpen a legfőbb feladatom marad, így e sorozat remélhetőleg jó ideig nem ér még véget, hiszen van mit írni ennek a csodálatos vidéknek a római történetéről.

Magyar Kurír
(te)

Az írás az Új Ember 2018. július 1-jei számának Mértékadó mellékletében jelent meg.