A Feltámadott élete az egyházban, bennünk

Számomra egyik népénekünk fogalmazza meg a legtömörebben, hogyan is játszódhattak le a feltámadt Jézus találkozásai övéivel. „Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben / Jézus magát úgy jelentgeti már…”

Feltámadása után Jézus már nem ebben a mi földi világunkban él, hanem az Atyánál van, a Szentháromság örök-boldog szeretetközösségében. Az Isten Fia emberré lett, végigélt egy emberi életet, elszenvedte a kereszthalált, holtából azonban az Atya feltámasztotta, mégpedig úgy, hogy benne magához emelte egész véges, halálra szánt emberi világunkat is. Ahogy Jézus mondta: „Elmegyek, hogy lakóhelyet készítsek számotokra.” A feltámadt Jézusban nyílik meg számunkra a mennyország, ő a mi isteni szálláskészítőnk, aki az Atyával együtt hazavár mindnyájunkat. Ebbe a mennyei otthonba nincs módunk belepillantani a fizikai világhoz szabott érzékszerveinkkel, véges értelmünkkel, mégis élő személyes kapcsolatban lehetünk vele.

A feltámadt Jézus arról tesz tanúságot övéinek, hogy ez az odaáti világ benne valóságosan létrejött, létezik, nem csupán hamis ábrándozás. Mint mindegyik megjelenésében, a mai történetben is látjuk ezt a kettős élményt. Az apostolok nem álmot látnak, nem vizionálnak: bizonyosan, tapinthatóan ő az, Jézus, a Názáreti. Mégis egészen más; annyira más, hogy rá se ismernek, mint az emmauszi tanítványok. Jelenéseivel, magát „jelentgetéseivel” a Feltámadott a megtapasztalás bizonyosságát adja a tanítványoknak, ugyanakkor meghívja őket arra, hogy maradjanak vele élő kapcsolatban akkor is, ha ezek a találkozások véget érnek.

Az Istenfia megtestesülésekor az ég belenyílott a földi világba, Jézus feltámadásával a mi emberi világunk nyílik bele az Isten életébe. A kettő ezután már elválaszthatatlan, élő kapcsolatban áll egymással a Krisztus-követők közösségében, az egyházban. Lukács evangélista a mai evangéliumban hallott történettel zárja le a Feltámadott jelenéseinek sorát, de ezzel zárja evangéliumát is. Pontosabban: folytatja tovább az Apostolok cselekedeteinek könyvével, a Szentlélekben születő egyház történetével.

Az olvasmány már ennek a születőben lévő egyháznak az életébe enged bepillantást. Péter már biztos tényként hirdeti Jézus feltámadását, és szólítja fel megtérésre az embereket. János pedig abba az új életbe enged bepillantást, amellyel a feltámadt Krisztus Szentlelke ajándékoz meg bennünket.

Vannak szavak, amelyeket nagyon nem szívesen hallunk. Gondolom, nem csak én vagyok így a „parancs” szóval. Rossz emlékeket idéz, hiszen azt jelenti, hogy valami tőlünk idegen hatalom kényszerének kell engedelmeskednünk, akár tetszik, akár nem. Jézus nem osztogatott parancsokat úton-útfélen, hanem az Isten Országának örömhírét hirdette, Isten irgalmas szeretetéről tett tanúságot azzal, hogy mindenkivel jót tett, aki hozzá fordult. De üzenetét, a meghívást az Atyával való közösségre nem kényszerítette rá senkire, isteni hatalmát nem juttatta érvényre. Az ószövetségi törvény félezernyi parancsából mindössze kettőt emelt ki, az Isten- és emberszeretet parancsát. Ő maga pedig egyetlen egy parancsot adott egész életében: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

Hogy ez mennyire meglepte a követőit, abból is látszik, hogy az evangélium mellett a többi újszövetségi írásban, főleg János és Pál leveleiben vissza-visszatér ez a parancs, amint a mai szentleckében is. Gondolkozzunk el rajta mi is, mi az újdonsága, mindent felülmúló különlegessége ennek a parancsnak, hiszen legalább három kérdést vet föl mindnyájunknak.

Az első: Jézus pontosan megszabja azt is, hogy mi legyen a parancsba adott szeretetnek a mértéke: „Úgy szeressétek egymást, amint én szeretlek titeket.” S rögtön hozzáteszi azt is, hogy ő pedig úgy szereti övéit, ahogyan az Atya szereti őt. Úgy kell tehát szeretnünk egymást, ahogy az Atya a Fiút és a Fiú az Atyát, vagyis Isten szentháromságos, isteni szeretetével. Ennek a mondatnak a súlyát még az is növeli, hogy Jézus az utolsó vacsorán, búcsúbeszédében, mintegy végrendeletként hagyja ezt apostolaira és rajtuk keresztül mindannyiunkra.

A másik meglepő újdonsága e parancsnak, hogy nem azt kéri, hogy őt vagy az Atyát szeressék tanítványai, mintegy viszonozva az ő szeretetüket, hanem azt, hogy szeressük egymást. Szent János evangélistától Kalkuttai Teréz anyáig végigvonul a kereszténység történetén, hogy Isten iránti szeretetünknek az emberek szeretetében kell konkréten megvalósulnia. „Aki azt állítja: szeretem Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug”, írja János. Hiszen: „ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást”.

Végül pedig fölmerülhet ez a kérdés is: hogyan lehet parancsba adni a szeretetet? Hiszen az érzelmeinknek nemigen tudunk parancsolni. Jézus tudja, amit ma már az embertudományok művelői is fölfedeznek, hogy a szeretet nem pusztán örömet adó érzelmek örömteli hullámzása. Az igazi szeretetben egész lényünkkel odaadjuk magunkat annak, akit szeretünk, és ugyanígy fogadjuk be őt. A szeretetben egész lényünk nyílik meg, és így válunk ajándékká egymásnak. Az ilyen szeretet nem tetszés szerint választható luxuscikk, hanem emberi életünk kiteljesedése, amelyen az emberlét alaptörvénye jut érvényre – s ez akkor is igaz, ha körülnézve a világban az eltorzult, sikertelen, kudarcot vallott szeretetkapcsolatok rommezejét látjuk magunk körül.

Ha megtartjuk Jézus tanítását, igyekszünk engedelmeskedni az új parancsnak, akkor Isten szeretete tökéletessé válik bennünk – ez az emberélet csodálatos távlata.

Lukács László SchP/Magyar Kurír