A gyógyhatású növények megáldásának teológiája és története

A kereszténység előtti korban rendkívüli jelentőséget tulajdonítottak a gyógyhatású növényeknek, ugyanis a mágikus varázslások, ráolvasások és egyéb szimbolikus gyakorlatok biológiai szempontból a természet rendjének megfelelően nem eredményezhettek semmit, azonban egyes növények olyan hatóanyagokat tartalmaznak, amelyek a korai megfigyelések alapján összefüggésben állnak a gyógyulás folyamataival. Az életben maradás és a munkaképesség fenntartása érdekében a korai kereszténység sem zárkózott el a gyógyító hatású növények alkalmazásától, valamint az ókori népek lelkiségi hagyományában érvényesülő mágikus tartalmaktól függetlenített és a keresztény hitrendszernek megfeleltetett módszertani megközelítésben lehetővé tette a gyógyulás és a teremtett természet kapcsolatának természetfeletti vonatkozásai kiemelésével történő liturgia alkalmazását.

A kinyilatkoztatás több helyen is megfogalmazza a különféle gyümölcsök és fák földből való, tehát a teremtői akarattal egyeztethető jelenlétét, és a jeruzsálemi Templommal kapcsolatba hozott víz mentén élő gyógyító növények említése is arra utal, hogy az izraelita hagyomány is lehetővé tette a gyógyhatású vegetáció iránti tiszteletet, melynek kizárólagos címzettje az ajándékozó Teremtő, akinek minden adományáért hálával tartozunk.

Az ókori népek és a népvándorlás közösségei a gyógynövények hatását nem anatómiai és biokémiai mechanikával magyarázták, hanem titokként közelítették meg, és a kiásásukhoz, szedésükhöz, keresésükhöz, letépésükhöz különféle mágiákat konstruáltak annak érdekében, hogy a szimbolikus gesztikuláció keretében a közösség tagjai megértsék a gyógyulási folyamat természetfeletti (tehát számukra rejtett és isteni hátteret feltételező) jellegét. Számos ma is dokumentáltan megismerhető népszokás állt összefüggésben a gyógyfüvek, magok, cserjék, levelek, gyökerek keresésével, felhasználásával. Az Egyház már a 10. században elsősorban a Boldogságos Szűz Máriának és a szenteknek tulajdonította azt a közbenjáró szerepet, amelynek köszönhetően ezek a növények gyógyító hatással rendelkeznek.

Annak érdekében, hogy ezek alkalmazása ne legyen bálványimádó mágia keretében titokban fenntartott pogány szerveződések fóruma, már a középkorban kialakították a gyógyító növények megáldásának liturgikus rendjét. A vegetáció biológiai fejlődésdinamikájához alkalmazkodva általában a nyár végére helyezték a gyógynövények megáldásának ünnepét, de egyes fontosabb (eredményesebben alkalmazható) növények esetében találhatunk tavaszi vagy téli áldó imákat is. Számos korai áldásforma nem felelt meg a szentelményekre vonatkozó teológiai kritériumoknak, ugyanis a természetfeletti kegyelmi segítség üdvösségre vonatkoztatott céljai helyett az áldás „dolgokra” irányuló erejét helyezték előtérbe, ami a növények talizmán jellegű szerencsehozó, gyógyulást eredményező hatásának képzetét tartotta fenn egyesekben, ezért egyszerűsítették az imákat és a teremtés üdvrendi célrendszerébe helyezve fogalmazták meg a gyógyító hatásért előadott teremtményi hála kifejezését.

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Wikipédia

Magyar Kurír