A hidegháború a lelkekben is folyik – Paweł Pawlikowski többszörösen díjnyertes filmjéről

A kommunizmus szelleme ma is kísért, és attól tartok, mindaddig, amíg lesznek, akik még emlékeznek rémtetteire, kísérteni is fog. Paweł Pawlikowski legújabb, a cannes-i filmfesztiválon is elismert Hidegháború című filmjében azt mutatja be, hogy ez a diktatórikus ideológia amellett, hogy korlátozta a gondolkodást, miként lehetetlenítette el az emberi érzelmek kibontakozását is.

Lengyelország, 1949. Néhány kutató a falvakat járva autentikus népdalokat gyűjt. Köztük van Wiktor (Tomasz Kot) is, akire a munka befejezése után rábízzák egy folklóregyüttes zenei irányítását. A lengyel népi demokrácia urai ugyanis elhatározták, hogy fiatalokból létrehoznak egy énekes-táncos hagyományőrző társulatot. A válogatás során Zulát (Joanna Kulig) is kiválasztják, akibe Wiktor azonnal beleszeret. A vonzalom kölcsönös, s mivel a diktatúra enyhén szólva sem segíti szerelmük beteljesedését, elhatározzák, hogy egy kelet-berlini fellépés alkalmával Nyugatra szöknek. Wiktor sokáig vár a megbeszélt helyen a lányra, végül azonban feladja, és egyedül sétál át a határon. Zula és Wiktor a következő tíz évben többször is találkozik egymással, ám szerelmük mégsem tud révbe érni.

Pawlikowski fekete-fehérben forgatott filmje rendkívül visszafogott, pontosan annyit mesél el a történetből, amennyi szükséges. A film eszköztelensége ugyanakkor nem megy az atmoszféra rovására. Képekbe csomagolt üzenetei érthetőek: a romos templom égre nyitott kupolája, a havas semmi közepén álló kisbusz, vagy a zárójelenet szimbolikája amilyen egyszerű, oly mértékben kifejező is. Igen figyelemre méltó, ahogyan a szerelmesek élethelyzetének változásaihoz hozzárendeli egy banális dal genezisét: a film elején egy kislány énekli; majd halljuk a hangszerelt, többszólamú változatát; később pedig a jazz-átiratot is – először lengyel, majd francia nyelven.

A negyvenes-ötvenes évek viszonyait is sikerül úgy ábrázolnia a lengyel rendezőnek, hogy azt nem érezzük sem kioktatónak, sem elcsépeltnek. Látjuk, miként próbálnak az immár a béketábor ugyanazon oldalán álló németek és lengyelek szót érteni egymással. Az ideológiai alapon átértelmezett népművészetnek is tanúi lehetünk – kiderül, hogy a paraszti lélekből nemcsak a szerelem viszontagságait, de Sztálin elvtárs nagyságát megéneklő dalok is kisarjadtak. Jugoszlávia különutas magatartására is utalás történik, s emellett azt is látjuk, hogyan torolták meg a kommunisták a disszidálást.

Miről szól ez a film? Egyrészt arról, hogy a diktatúra minden igaz érzelmet szétzilál és elfojt, így értelemszerűen a szerelmet is. Zula és Wiktor kapcsolatát kétségkívül meghatározza a kor szelleme, illetve szellemtelensége; biztosan másként alakult volna a sorsuk, ha egy szabad országban születnek. Bár látszólag csak Zula érzi rosszul magát a hazájától távol, igazán Wiktor sem találja a helyét idegenben. A hidegháború a lelkekben is folyik. Mind a ketten megszenvednek a másikért, s e küzdelmük végül túlmutat az adott korszakon – egyetemessé válik, megidézve a világirodalomból ismert szerelmi tragédiákat.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. március 3-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.