A jövőért, az új életért, a szabadulásért – Fogvatartottak zarándokoltak Mátraverebély-Szentkútra

Hazai – 2019. május 30., csütörtök | 12:12

Negyedik alkalommal rendezték meg a fogvatartottak országos zarándoklatát a mátraverebély-szentkúti kegyhelyen május 29-én. Az eseményen Beer Miklós váci megyéspüspök mutatott be szentmisét.

Borongós, bánatos idő volt ezen a májusi szerda délelőttön, mintha együtt búslakodott volna a természet azzal a hatvannyolc fogvatartottal, akik az ország tizenhat fegyintézetéből érkeztek lelki felfrissülésre a ferences kegyhelyre. Miközben a nyitó szentmisére várakoztunk, a Sopronkőhidán szolgáló börtönlelkész kereste meg az elítélteket, hogy az ő saját kéréseik, imáik hangozhassanak el a szertartáson. A két éven belül szabaduló, alacsony vagy közepes biztonsági kockázatba sorolt, együttműködő, szabálykövető fogvatartottakhoz és kísérőikhez egy lengyel delegáció is csatlakozott (így az evangéliumot két nyelven olvasták fel).

„Szabaddá tette az Úr az ő népét” – úgy tűnt, mintha eltévesztették volna a bevonulási éneket, de Beer Miklós köszöntőszavai és szentbeszéde rávilágítottak, hogy mégiscsak igaz az ének mondata a rabok életére is. A közelgő pünkösd ünnepére is utalva arról beszélt a váci főpásztor, hogy Isten elküldi a vigasztaló Szentlelket. Buzdította a zarándokokat, hogy kérjék az Úristent a jövőért, az új életért, a szabadulásért.

A fogvatartott helyzet egy dologról kell hogy szóljon, a szabadulásról – fogalmazott a püspök. „Van egy rövidebb távú reménység számotokra, hogy az ember visszatér a szerettei közé, hogy újra felelősen tudja irányítani az életét, és van egy nagyobb távú is, hogy Isten végleges jövőt készít nekünk a szeretetével.” Beer Miklós arra is rámutatott, hogy Isten olyan módon vállalt velünk sorsközösséget, hogy „bűnössé”, elítéltté lett, halálraítéltként ölték meg a kereszten.

Nehezen hisszük ezt el, pedig erről szól az egész hitünk: Isten idejön közénk, vállalja a sorsunkat, hogy mindnyájunk számára reményt adjon. Jézus Krisztus a bűnbocsánat és a remény jövőjét adta nekünk – erősítette meg a főpásztor, hozzátéve azt, hogy Isten elfelejti azt, amit tettünk.

Gyönyörű ez a táj, hosszú évszázadok óta gyűlnek ide azok, akik hisznek a jövőben. Elhozzák fájdalmukat, nehézségeiket, de a reményeiket is. Jézus Krisztus megígérte, hogy nem hagy árván minket – vigasztalt a Szentlélekkel együtt Beer Miklós is.

„Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom!” – hangzott el az egyik női rab ajkáról Jabéc kevéssé ismert imája a Krónikák könyvéből. Az egyik férfit alig lehetett hallani, úgy küszködött a könnyeivel; egy kísérő azért fohászkodott, hogy mindig emberségesek legyenek az elítéltekkel, és könyörögtek a többi, mintegy húszezer börtönben levőért is.

Andrea is, akivel a zarándoklat vége felé beszélgettem, ott volt a könyörgők között, s azt kérte Istentől, ne vegye le a szemét róla. A negyvenes évei végén járó nő, aki október közepén hagyhatja el a börtönt, úgy érzi, az igazságszolgáltatás áldozata. Ő csak végezte a pénzügyi munkáját, és kellett valaki, aki elvigye a balhét – mondta. Az, hogy mindent Istennel beszél meg, a börtönben alakult ki. Előtte is hitt a pozitív gondolkodásban, a szeretetben, de rá kellett jönnie, hogy hiába hiszünk a szeretet törvényében, megjelenik a félelem az életünkben, és ezáltal elvesztünk mindent, vagy fokozatosan, vagy egyszerre. „Lehet Isten nélkül elkezdeni az életünket, de nem lesz elég kitartásunk, nem leszünk kősziklák. Úgy viszont, hogy Istennel vagyunk és ő munkálkodik bennünk, olyan dologra vagyunk képesek, amit korábban nem is gondoltunk volna magunkról.”

Andreát római katolikusnak keresztelték, de soha nem gyakorolta a vallását, a megtapasztalt fájdalom és sokk hatására lett hívő már a rácsok mögött, most az elsőáldozásra és a bérmálkozásra készül. Az asszony számára a lehető legnagyobb krízishelyzet volt, hogy amikor két éve börtönbe került, a tizenhat éves „kislányát” magára kellett hagynia, már csak azért is, mert elváltként egyedül nevelte. Hogyha ő nincs, akkor lehet, hogy nem is tudta volna elviselni ezt a helyzetet – véli. „Az embernek el kell jutnia egy olyan mélypontra – lehet fizikális vagy mentális –, amikor úgy érzi, hogy már nincs tovább, nincs szomszéd, nincs barát, nincs senki, és akkor jön Isten. Nagyon sokszor halljuk ezt a hangot életünk során, de nem vesszük komolyan.” Andrea biztos benne, hogy Isten előkészíti azt az utat, hogy szabadulása után olyan helyre kerüljön, ahol szolgálhat, segíthet. Korábban úgy gondolta, hogy idős már ahhoz, hogy valami újat létrehozzon, de most azt érzi, hogy olyan, mint a libanoni cédrus: „öregen” is hozhat új hajtást.

Bár sokan úgy gondolják, hogy a lelkipásztor és a pszichológus ugyanazt tudja nyújtani, tapasztalataink szerint ez nem igaz – nyomatékosította beszélgetésünk során Baranyi Zsolt, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága Reintegrációs és Módszertani Főosztályának vezetője. Igenis vannak olyan fogvatartottak, akiknek az egyházak támogatására van szükségük, mert olyat tudnak adni, amit más nem. Ennek része az, hogy a fogvatartottakat segítik lelkileg felkészülni a társadalomba való visszailleszkedésre, de az is, hogy a társadalmat, a környezetet érzékenyebbé teszik, hogy valóban sikeres legyen a reintegráció.

A börtönlelkészek és önkéntes hívek egyszerre végeznek pasztorációt a már hívő fogvatartottak körében, illetve a meghallgatás, lelki segítés biztosításával missziót is a fegyházak falain belül. Az országos fegyintézetekben alkalmazotti státuszban van börtönlelkész, a megyei fenntartású intézményekben „bejáró” lelkészek szolgálnak. Azt már Kellner Gergelytől, a büntetés-végrehajtás sajtós munkatársától tudtuk meg, hogy Hajdú Miklós sátoraljaújhelyi börtönlelkész kezdeményezésére – aki egyébként a fogvatartottak zarándoklatát is életre hívta – a zempléni település börtönében pár hónapja kifejezetten vallásos témájú könyvtár nyílt, elsőként az országban.

Bán Zsolt Jónás a mátraverebély-szentkúti kegyhely szerzeteseinek egyike, és emellett a baracskai börtön lelkésze is. Ebéd után ő mutatta be a zarándokoknak a templomot. Nem is hazudtolta meg önmagát: az egyháztörténeti és építészeti információk között egy-egy jól irányzott lelki gondolat is elhangzott. Például hogy sokszor olyan hamis képet látunk magunkról, mint amit régen a vidámpark elvarázsolt kastélyának tükreiben lehetett látni. Elhisszük, hogy rosszak vagyunk, nem szeret minket senki, pedig nem vagyunk olyanok, mint amilyennek az ördög a magunk szemében is láttat minket. Arról is beszélt a szerzetes, hogy a végességnek felszabadító ereje van, így annak is, hogy tudjuk: a börtönbüntetés véges; a nehézség elmúlik majd, de a pokol végtelen.

Az utolsóként megszólaló lelkipásztortól ezt a meghökkentő gondolatot hallhattuk: „Mindannyian voltatok már szentek, amikor jót tettetek, amikor örömadók tudtatok lenni. Van azonban egy probléma: két szent pillanatunk között még sok a szünet.” A szentségre való törekvésről elmélkedő szolnoki börtönlelkész, Nagy Imre arról is beszélt, hogy Isten egymásra bízta a fogvatartottakat.

A bizonytalan időjárás miatt a szabadtérre tervezett lelki program a templom falai közé szorult, de az előadások végére egészen derűs idő volt már, így a börtönbe való visszatérés előtt a rabok még egy kicsit élvezhették viszonylagos szabadságukat: felfedezték a kegyhely különböző tereit, vizet vehettek a szentkútból.

Fotó: Lambert Attila

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria