A Katolikus Szeretetszolgálat hetvenedik születésnapját ünnepelték Jászberényben

Hetven év kemény munkája áll mögöttük; sokat fejlődtek, tanultak. Az időseken kívül foglalkoznak súlyos fogyatékossággal élőkkel, daganatos betegekkel és hozzátartozóikkal, illetve nehéz sorsú családokkal. Az utóbbi években szakmai központtá fejlesztették a Katolikus Szeretetszolgálatot: a demencia, az idősgondozás és a családok segítésének szakértőivé váltak, és – Magyarország legrégebbi egyházi szakmai szervezeteként – ezt a fejlődést különösen fontos célkitűzésüknek tekintik.

A segélyszervezet jubileumi ünnepségsorozatának első eseménye az elsők között létrehozott jászberényi otthon Szent Klára-napja volt július 30-án.

A jászberényi otthon története az 1950-ben a ferences rendházba internált szerzetesek érkezésével kezdődött, akik méltatlan körülményeiket is méltósággal és szeretettel, egymást és környezetüket segítve viselték; tanúságot tettek a hiteles keresztény életről az elnyomás idején is: a Jászberényi II. Számú Állami Szociális Betegotthon a kedvesnővérek otthonaként mindig menedék volt a környékbeliek számára is.

A 2007. augusztus 11-től Assisi Szent Klára nevét viselő intézmény jelenleg 135 ellátottról gondoskodik – mint eddig is: szívvel, szakértelemmel.

A július 30-i ünnepi szentmisét Jászberényben, a Barátok templomában Ternyák Csaba egri érsek megbízásából Szántó József címzetes apát, főesperes, plébános mutatta be.

Minden szentmise hálaadás. A mai nap kiemelten ünnepi alkalom, amikor a Szeretetszolgálat hetvenéves működéséért adunk hálát itt, a Barátok templomában és a volt kolostorban, a mai Szent Klára Otthonban – kezdte homíliáját Szántó József címzetes apát.

Embersorsunk földi történések láncolata. Egyéni életünk: világra születésünk után sok-sok feladattal, viszontagsággal birkózunk, hivatásunk feladatainak teljesítésében helytállva küszködünk, majd szenvedések között a halál közeledtével szembesülünk, végül indulunk haza az Atyai Házhoz. A temetőben pedig itt marad egy lenyomat rólunk, egy darabig: sírkő, rajta egy név.

A közösségek életében is kitapintható az események láncolata. Egy nemzet, egy település életében is sok-sok esemény láncolata rögzíti a történéseket: számtalan tragédia, pusztulás, majd újrakezdés. A fennmaradásért vívott küzdelmek láncolatát tartjuk számon…

De ennek az elmúlás hatalmával megjelölt világunknak van egy láthatatlan történésvonulata is, melyet nem mindenki ismer fel: a Szentháromság egy Isten örök szeretete árad a világra, az emberre. Isten a bűnbe bukott ember után Megmentőként, Szabadítóként jön Jézus Krisztusban. Sokszor, sokféleképpen szólt hozzánk, utoljára Fia által. Szenvedést, halált vállal – halált legyőz: föltámadásában Isten távlatot, örök jövőt hoz el. Titokzatos vérkeringésbe köti önmagával – szentségei által – az embert, hogy életünk legyen. Szentlelkét árasztja, hogy újuljon a föld újra. Küldöttei által királyi menyegzőre hívja és a föltámadásra készíti föl népét. Ez a mű, Jézus Krisztus műve nem tetszik (...) a gonosznak soha. Ez a mű a Titokzatos Testben, az Egyházban a történelem minden fejezetében erőszakot szenved… Heródestől kezdve, napjaink történéseiben is, finoman, rafináltan az utolsó napig.

(...) magyar földön akkor 1950-et írtak. Miután az egyházi iskolák államosítását véghez vitték, a fiatalok átnevelése elindult, az ország prímását börtönre ítélték. Ezután a nagyon nagy falat, a szerzetesrendek likvidálása következett. 1950. június 9-én éjjel szerzeteseket, apácákat leponyvázott kocsikon otthonuk elhagyására kényszerítették fegyveres őrök kíséretével, „vigyázatával”. Rákosi Mátyás diktál a püspöki karnak: a szerzetesrendek kérdése vagonkérdés. Szibériába viszik őket, ha… Tárgyalóasztalhoz kényszeríti őket: Grősz József aláírja a kierőszakolt egyezményt, hogy a szerzetesek életét megmentse 1950. augusztus 30-án. (...) 1951. május 15-én őrizetbe vették… Amikor a harmadik érsek, Czapik Gyula beteg lett, Grőszt kiszabadították, hogy legalább hírmondónak egy érsek szabad legyen.

A szerzetesrendek feloszlatása után hat fiú- és két leányiskola maradhatott egyházi, működésüket 25-25 szerzetes biztosíthatta. A szerzetesrendek feloszlatása 187 férfi- és 456 női zárda mintegy 11 ezer tagját érintette – (...) vagonokban, Szibériába menet. A gonosz telitalálata volt. A nevelésben megkezdődhetett a csúszás, a züllés. A betegellátásban, árvaházak működtetésében a hanyatlás. Nélkülük, Krisztus hűséges tanúi nélkül szegényebb, sivárabb lett nemzetünk ezen fejezetének történelmi szakasza. A szerzetesek, nővérek jelentős része ellátás, fizetés, nyugdíj nélkül maradt, földönfutóvá vált, más részük internálótáborba került. A beteg, idős, gondozásra szoruló szerzetesek helyzete volt a legkilátástalanabb.

Amikor a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1950. augusztus 30-án aláírta a feloszlatásról szóló megegyezést, létrehozták a Katolikus Egyházi Kegydíjasok és Betegek Szeretetszolgálatát, amely ma Katolikus Szeretetszolgálat néven működik.

Bakonybél, Csákvár, Gyón és Jászberény – Jánoshida helyett Pannonhalma, ahová ekkor az elhagyott, öreg szerzeteseket és nővéreket szállították. Jászberényben 1950. november 8-án kezdte meg működését az otthon, ekkor hozták az első 54 nővért nagy teherautón, majd ez a létszám év végére 120-ra nőtt. Az elmúlt hét évtizedben 27 rendből összesen 1027 nővér töltötte itt életének utolsó szakaszát. 1989-ig szent ruháiknak használatától is megfosztva a megalázott, megcsúfolt Jézusnak társai lettek (csak a koporsóban adhatták rájuk rendi ruháikat). Deportálásuk, megaláztatásaik és kényszerpályára erőltetett életük a szenvedő Krisztushoz tette hasonlóvá őket. Óriási felkiáltójel minden idők embere számára a Szeretethimnusz szempontjai szerint: „A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a sértést nem tartja számon. A szeretet soha el nem múlik.”

A segélyszervezet visszakérte és 1991-ben visszakapta valamennyi állami fenntartású, egyházi jellegű otthonának felügyeleti és üzemeltetési jogát, így történt Jászberényben is. Ma itt, a Szent Klára Otthonban már nincs egyetlen kedvesnővér sem, de vannak gondozásra, ápolásra szoruló, az örökkévalóságra készülődő betegek.

Krisztusban jó Testvérek! Hetven év nem kis idő. Van mit megköszönni a mai megemlékező szentmisében. Tudnunk kell: ez a világ elmúlik, benne a gonosz műve is semmivé válik. Az örökkévalóságban az egyetlen érték a szeretet lesz. A szeretet lesz érdemes csak. A szeretet soha el nem múlik. Csak azokat a szavainkat, tetteinket tudjuk Isten elé vinni értékként, „mennybelépőként”, amelyek tiszta szeretetből fakadtak – Isten dicsőségére, embertársaink javára, boldogítására szolgáltak.

Tudjunk ezen a jubileumi megemlékező napon hálát adni azért, ami jó volt; azért is, amit Isten megpróbáltatásként megengedett, mert az is szeretetének követe volt. Tudjunk mindenért hálát adni, ami nagy kereszthordozás volt. Tudjunk hálát adni azért, amit nem kívántunk, de nem tudtunk elkerülni, mert az is az ő látogatása volt.

Itt, a jászberényi temetőben, amikor megláttam a tisztelendő nővérek 708 sírját és a sírkert temetői keresztjét, rajta a korpusz helyett a töviskoszorút, akkor értettem meg Dienes Valéria Magasztalja lelkem kezdetű énekének utolsó sorait: „Dicsőség az Úrnak, áldjuk az Atyát, / Fiút és a Lelket századokon át! / Tudom, hogy mit adtál: töviskoronát, / Áldott légy ma érte, s minden koron át!”

Legyen hála a történelem Urának, hogy városunkban a Szeretetszolgálat működése nyomán a földönfutóvá vált nővérek otthonra találtak. Legyen hála ezen intézmény hetven éve betegeket gondozó, ápoló szolgálatáért. Legyen hála ezen intézmény mindenkori felelős vezetőinek szolgálatáért. Legyen hála az itt dolgozók Krisztusi lelkületet sugárzó szeretetéért. Előretekintve ezen intézmény szolgálatához kérjük az Egyház Anyjának égi segítségét. A Szűzanya oltalmazzon, védjen minden veszedelemtől; ő ajánljon és mutasson be Szent Fiának mindannyiunkat. Ámen! – fohászkodott a szentbeszéd végén Szántó József.

„Köszönjük a nővéreknek, az őket segítőknek, minden jószándékú embertársunknak a sok évtizednyi állhatatos szeretetet: az ő segítségükkel épülhetett itt – Szántó József apát úr szavaival élve – a szétszóratás és üldöztetés ördögi művéből a szeretetszolgálat Istent dicsőítő valósága. Bízunk a Mindenható segítő kegyelmében a jövőt tekintve is” – fogalmaznak üzenetükben a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatói. És hozzáteszik: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.”

Forrás: Katolikus Szeretetszolgálat

Fotó: Gémesi Balázs

Magyar Kurír