A kereszténység az életet szolgálja – Beszélgetés a Szent István Lovagrend nagymesterével

– Ön 1941. október 23-án született, Csíksomlyón, a kegytemplommal szembeni szülészeten. Tizenöt éves volt, amikor 1956-ban ezen a napon kitört a forradalom, ötszáz évvel korábban pedig ugyancsak október 23-án adta vissza lelkét a Teremtőnek Kapisztrán Szent János. Az Ön életét mintha születése pillanatától kezdve meghatározta volna a spiritualitás…

– Ez természetesen korán tudatosult bennem. Rendesen eladósodtam a Szűzanyánál, ahogyan az nálunk sokakkal történt. Már rég nem élnék, ha a Szűzanya nem lépett volna közbe, több alkalommal is. A második világháborúban a fronttal együtt menekültünk, nyomtak ki bennünket a szovjetek és a sajátos összetételű román egységek. Rettenetes dolgokat műveltek, kevés szó esik arról, hogy Dél-Erdélyben, Havasalföldön és Moldvában milyen szörnyűségeket követtek el a zsidósággal szemben, arról pedig végképp hallgatnak, hogy mi történt később az erdélyi bevonuláskor. Édesapám haditudósítóként szolgált a hadseregben. A front elől menekülve Pápára kerültünk, itt az amerikaiak bombáztak, előkészítve a szovjet csapatok előrenyomulását. Az egyik bombázáskor egy olyan házban voltunk, ahol csak az utca másik oldalán voltak pincék. Amikor jött a légiriadó, a szüleim előreküldtek, mert nekik még vissza kellett lépniük a bátyámért: „Kisfiam, fussál!” Hároméves voltam. Futottam keresztül az udvaron, tudtam, hova kell menni. Az udvar közepén jártam, amikor egy méterre tőlem egy gyújtóbomba felrobbant. A tűz mindent elborított, de nekem a hajam szála sem görbült meg. Csak egy kép maradt meg bennem, amit mindig láttam, ha lázas betegen feküdtem. Zöld színű, vörös végű lángok vettek körül, ordítottak rám, nagyon féltem, mert tudtam, hogy meg akarnak enni, el akarnak pusztítani, de éreztem, hogy tehetetlenek velem szemben. A Szűzanya mindig vigyázott rám. Sok ilyen esemény volt az életemben. Édesapám két évet volt Szverdlovszk [ma Jekatyerinburg – a szerk.] mellett szovjet hadifogságban. Nem is akarták elengedni. Rengetegen haltak ott meg, ő 1947-ben mégis hazajött, és édesanyámmal együtt felneveltek minket. A Szűzanya segített ebben is.

Remélem, hogy nemcsak Csíksomlyón, hanem az egész magyarságban erős még a Szűzanya tisztelete. Ahol meggyengült, ott baj van. Ő a királynőnk. Szent István király neki ajánlotta fel az országot. Az Árpádok tudták, és minden későbbi tisztességes uralkodó is, hogy ők csak helytartók, a valódi uralkodó Krisztus édesanyja, a Szűzanya. Az ország egészében hozzá tartozik. Korunkban azonban már az élet minden területén jól láthatóan két részre szakad a világunk. Ha a kereszténységet komolyan veszem, akkor életvitelemben olyannak kell lennem, mint például Teréz anya vagy Szent István király. Nem nézhetem tétlenül, ha valaki szenved mellettem, ha bántalom éri, nem hivatkozhatok arra, hogy én üdvözülni akarok, a szenvedővel meg tegyen az Úr azt, amit akar. Ezért vannak a keresztény lovagrendek, melyek az ispotályosságból jöttek létre.

– Ön a Szent István Lovagrend nagymestere. Hogyan jött létre ez az ezeréves rend?

– Szent István király 1017–1018-ban hozta létre a zarándokházakat és ispotályokat, Rómától Jeruzsálemig. Az első ispotályok egyikéről, a rómairól tudjuk, hogy azt az első keresztény vértanúnak, István diakónusnak ajánlotta. Jeruzsálemben pedig rögtön megalapozta a Szűzanya tiszteletét. Róma, Ravenna, Esztergom, Konstantinápoly, Jeruzsálem, ezeken a helyeken hozott létre zarándokházakat és ispotályokat. Györffy György történésztől tudjuk, hogy amikor István király megbetegedett, az esztergomi ispotályban ápolták, és itt ajánlotta fel az országot. Ő nyitotta meg újra a jeruzsálemi zarándokutat is. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint a zarándokok lelkendezve számoltak be arról, hogy a király ispotályosai hogyan ápolták, segítették őket.

Később Szent László, II. Géza, III. Béla is nagy gondot fordított ezekre a zarándokházakra és ispotályokra, amelyek felvirágoztak. II. Géza király Szent Bernát útmutatásait figyelembe véve kérte az ispotályos közösség lovagrenddé (cruciferi) alakítását Szent István király nevével. Bernát volt az, aki az egyszerű ispotályosságot kibővítette a hit, az Egyház és a rászorulók védelmével. Ha szükséges, akkor ne azzal törődj, hogy veled mi lesz, hanem a teljesen kiszolgáltatott felebarátodat igyekezz megmenteni, segíteni – ez volt az elv. Géza király a Szentatyához, III. Sándorhoz fordult, hogy Szent István alapítását alakítsa át, innentől kezdve Cruciferi Sancti Stephanis Regis – Szent István Király Keresztesei a nevünk.

A rend működése – ismereteink szerint – Mohács után valószínűleg hosszú időre megszakadt. Csaknem ötszáz év elteltével, 1993. augusztus 20-a óta működhet újra mint egyházi magántársaság, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye fennhatósága alatt. Paskai László bíboros úr indította újra a tevékenységünket, hosszú egyházjogi előkészítés után, amit Erdő Péter jelenlegi bíboros atya végzett. Paskai László az egyik fatimai zarándoklatunk után azt mondta: „Legyen a rend hivatása a kegyelem kieszközlése az egész magyar nemzet számára.” Az újraindítást tartalmazó dokumentumban pedig benne van, hogy az elődeink lelkiségét, szellemiségét követjük.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy az 1187-es bulla és a Szent Ágoston-i regula alapján működünk.

– Nők és férfiak egyaránt tagjai lehetnek a rendnek?

– Igen, és az öltözetünk is egyforma. Nem dámák és lovagok alkotják a rendet, alapul véve Szent István intelmeiből, hogy „minden ember azonos állapotban születik”.

– Jelenleg hány tagja van a Szent István Lovagrendnek?

– Nyolcvanhét.

– A mai világban mi a küldetése a rendnek?

– A klasszikus tevékenységünk az ispotályos szolgálat, aminek fedezetét legtöbbször magunk adjuk össze. Erdélyben is végzünk segítő tevékenységet. Előfordul, hogy ad hoc segítséggel mentünk meg árvaházat, másokhoz vissza-visszajárunk. A közelmúltban kezdtük el a kárpátaljai magyar diákok tanulásának anyagi támogatását. Valószínű, hogy ez folyamatos segítés lesz, egészen addig, amíg meg nem változik pozitív irányba az ottani helyzet. Ezeken kívül ha hírt kapunk arról például, hogy egy édesanya gyógyíthatatlan beteg, vagy árván maradt egy gyerek, segítünk, például abban, hogy a nagymama fel tudja nevelni. Előfordul, hogy valahová csak tűzifát kell vinnünk. Az azonban alapelvünk, hogy senkin nem segíthetünk úgy, hogy azzal másvalakinek ártsunk. Nem adhatok úgy oda mindent, hogy közben a gyerekem és az unokám éhezik, vagy nem tanulhat tovább, mert inkább mást segítek a tanulásban.

– Hogyan szereznek tudomást arról, hogy valaki segítségre szorul? Papoktól, egymástól, a környezetükben élőktől?

– Jön a Délvidékről például egy hír, hogy az ottaniak nagyon szegények, megszervezzük az adományok összegyűjtését, és elvisszük nekik. Figyeljük is a híreket, eseményeket. A felső-tiszai árvíz idején hallottuk, hogy Kárpátalján egy zeneiskolát, s így a gyermekek hangszereit is elvitte a víz, többek között egy nagyon tehetséges, szegény diák zongoráját is. Összegyűjtöttünk több zongorát, hogy a zeneiskolának is legyen, s kamionon elvittük nekik. A gyerek azóta zongoraművész lett.

Egy másik esetben orvosoktól tudtuk meg, hogy van egy csontvelő-átültetésre váró szegény kicsi fiú Kolozsvár mellett, s a műtét huszonnyolcmillió forintba kerülne. Felmentünk az internetre, leírtuk, hogy miről van szó, és összegyűlt a pénz a kezelésre. Itt is bebizonyosodott, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek. A kisgyerek végül sajnos meghalt. Az édesanyjának több szakorvos is azt mondta, hogy nem lehet több gyermeke. Ennek ellenére a fia halála után egy hónappal várandós lett, és gyermeke született. Megszerveztük, hogy megőrizzék az újszülött őssejtjeit, a magzati köldökzsinórvért, arra az esetre, ha szükség lenne rá. Ez nem volt meg a beteg kisfiúnál, ha lett volna, talán életben marad.

– Ön villamosmérnök, űrkutató, emellett a Szent István Lovagrend nagymestere. Vannak, akik tagadják, hogy a tudomány és a hit összeegyeztethető lenne.

– Hadd idézzem ragyogó humorú barátomat, a Muzsikás együttes vezetőjét, Hamar Dánielt, aki azt mondta egyszer: „Fogok én azzal kínlódni, hogy mindennap meggyőzzem magam, hogy nincs Isten?” Én pedig azt szoktam mondani, hogy mindennap a szemembe csillog a teremtés csodája. Einstein nem hitt abban, hogy a megváltás megtörtént, de istenhívő volt. Heisenberggel azért vitatkozott, merthogy Isten nem szerencsejátékos. Fiatalkoromban engem a relativitáselmélet és a kvantumfizika tartott meg, és a szintén természettudós végzettségű feleségem [Ferencz Csaba és felesége 53 éve élnek együtt, két gyermekük és nyolc unokájuk van – a szerk.] sziklaszilárd hite.

Az istentagadás lényege, hogy magamat ültetem az Isten helyébe. Ennek vannak áttételes formái. A reinkarnációs elméletek például a szeretet megtagadásával és egy furcsa halállal fejeződnek be – hiszen, ha egyszer valaki „feloldódik” valamiben, és „megszűnik a személyisége”, az a halál. Vagy hogy Székely János püspök urat idézzem: nehéz összeegyeztetni a minket szeretetből teremtő mindenható Atyaisten hirdetését azzal, hogy vágd el a másik ember torkát. Szent Pál mondta, hogyha Krisztus nem támadt fel, akkor nyomorultabbak vagyunk mindenkinél, és ez igaz. A kereszténység az életet szolgálja. A mi hitünk szerint az Isten maga jött közénk szeretetből, hogy mindazoknak, akik hisznek benne, életük legyen. Nem tudok azokkal beszélgetni, akik a halál kultuszát hirdetik, rólunk pedig hamis torzképet harsognak, és már el is hiszik. Az Úr nagyon világosan megmondta: vagy a mammont szolgáljátok, vagy az életet. Magáról pedig kinyilvánítja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Ez kristálytiszta beszéd.

Ám őt szolgálni nem könnyű. Ha az ember tényleg őt követi, történhet így vagy úgy, előbb vagy utóbb ott találja magát a Golgotához vezető úton. A hegy lábánál. Mindenki, kivétel nélkül. Nem tudjuk, mi következik utána, de az Úr megígérte, hogy a személyes életünk megmarad. A Golgotán egy „nehézsúlyú” bűnöző – még mielőtt a feltámadásról tudomása lenne – rákiabál bűnözőtársára, aki még itt is durván beszél Jézussal: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről, mentsd meg magad és minket is!” Azt kérdezi tőle: „Nem féled az Istent? Hogy beszélsz ezzel a szegény emberrel? Mert mi megérdemeljük azt, amit kaptunk, de ez itt ártatlanul bűnhődik.” És akkor azt kéri a keresztfán szenvedő Jézustól: „Uram, ha országodba érsz, emlékezzél meg rólam!” Honnan tudta ezt ez a bűnöző, aki előtt egy dolog volt egyértelmű akkor, hogy ott biztosan meghal? Elképesztő! Ahogy a válasz is: „Még ma velem leszel a paradicsomban!” Ez azt jelenti, ahhoz, hogy üdvözülhessünk, valaminek mégiscsak meg kell felelni. Teréz anyának ez egészen jól sikerült. Ez azt is mutatja, hogy nincs kereszténység ispotályosság nélkül, nincs kereszténység a kiszolgáltatottak védelme nélkül. És nem fűrészelhetjük le a keresztet a templom tornyáról, mert akkor Ő sem „ismer” majd minket.

– Ön nemzetbiztonsági főtanácsadója volt néhai Antall Józsefnek, a rendszerváltozás miniszterelnökének. Az ő történelmi szerepéről máig sokan vitatkoznak. Mi a véleménye?

– Néha nekem is kettéáll a fülem, amikor hallom, hogy miket mondanak róla. Rengeteget vitatkoztunk Antall Józseffel. Igazi történelmi személyiség volt, aki pontosan tudta, hogy mit vállal, nem véletlenül beszélt „kamikazekormányról”. Akik bírálják, elfeledkeznek arról, hogy hihetetlenül nehéz helyzetben vette át az ország irányítását. Gyakran a szemére vetik, hogy „jó fiú” akart lenni, mert megkezdte a kommunisták által felhalmozott 22 milliárd dollárnyi adósság visszafizetését. A bírálói nem tudják, hogy komoly lépéseket tettünk az irdatlan adósság leírása érdekében, de a tárgyalópartnereink a leghatározottabban elutasították ezt. Lengyelországnak elengedték az adóssága felét, nekünk nem. Antall József bölcs volt, felelősségteljesen gondolkozott. Nem akart fejjel a falnak menni, mert tudta, hogy nemcsak a saját fejét törné be, hanem ezt az egész nemzet súlyosan megsínylené. De az ő személyes érdeme például a Varsó Szerződés akkori végleges felszámolása. Ott a helye a nemzet nagy történelmi személyiségei között.

Fotó: Bókay László

Bodnár Dániel/Magyar Kurír