A kereszténység és a koronaválság

Walter Kasper bíboros a koronavírus nyomán kialakult válság következményeit az 1775-ös lisszaboni földrengés utóhatásaihoz hasonlítja. Csaknem kétszázötven év telt el azóta, és még mindig nem tudjuk pontosan, hogy mi váltotta ki ezt a pusztító erejű természeti katasztrófát. Azt viszont tudjuk, hogy a földrengés az egész korabeli kultúrát és felvilágosult filozófiát alapvetően megrendítette és megváltoztatta. A tragédia véget vetett a felvilágosodás korában uralkodó derűlátásnak és a fejlődésbe vetett korabeli hitnek. Kasper bíboros állítja: a koronavírus nyomán kialakult válság szintén meg fogja rendíteni civilizációs, társadalmi, szociális és kulturális bizonyosságainkat, és olyan következményekkel fog járni, amelyeket ma még senki sem láthat előre. Az orvostudomány minden bizonnyal megbirkózik majd a vírussal, szellemi, kulturális és teológiai szempontból azonban még sokáig szorongatni fog minket a világjárvány. Olyan esemény következett be, amely nem szükségszerű, de nyilvánvalóan lehetséges, „olyasmi, ami megtörténik velünk, osztályrészünk lesz és érint minket”. A főpásztor rámutat: az Egyháznak és a teológiának nem feladata, hogy javaslatokat tegyen arra, hogyan lábalhatunk ki a válságból, de jogos elvárás, hogy támpontokat adjon az eligazodáshoz. Nem tartja véletlennek, hogy a válság első hulláma húsvétkor tetőzött.

A húsvéti esemény „nem vezethető le semmiből, teljességgel váratlan, mégis Isten megingathatatlan hűségéről tanúskodik, amelyben hitünk révén szilárd talajra és támaszra lelhetünk a változékony világ közepette”.

Egy másik bíboros, az ökumené mellett szintén elkötelezett Kurt Koch ugyancsak húsvét üzenetéből indul ki: csak az utolsó előtti szó a halálé, az utolsó szó Istené, és úgy hangzik: „élet, az örök élet felé tartó földi élet”. Ha ez a távlat áll előttünk, a koronaválságot is át tudjuk vészelni. A húsvét felszínre hozza – Ferenc pápa kifejezésével élve – a keresztény „fertőzést”, vagyis a szívtől szívig tartó reménynek fertőzését. A húsvéti remény nem veszi el a koronaválság fájdalmas terheit, de segít abban, hogy a válság alkalmat adjon a nyugodt gondolkodásra, a lelkiismeret-vizsgálatra és hitünk elmélyítésére, persze csak akkor, ha nem akarunk pusztán visszatérni a világ előtti normalitáshoz, „hanem az emberi élet és a keresztény hit olyan normalitására vágyunk, amely megedződött a válságban, átalakult a hitben és megtisztult a húsvéti eseményben”.

Bruno Forte olasz érsek, teológus leszögezi: a sorsát önállóan meghatározó és minden területen diadalmas erőit kézben tartó „homo emancipator” mítosza alapvetően megkérdőjeleződik. Mindez nem azt jelenti, hogy borúlátóan ítéljük meg a tudomány lehetőségeit, de nem szabad vallásos áhítattal közelítenünk a tudományhoz, komolyan kell vennünk annak határait. A szerző úgy látja: ebben a válságos időben sokan megtapasztalták és újra felfedezték, hogy a hitük milyen komoly segítséget nyújt nekik. A hit „szívet és szemet ad ahhoz, hogy megértsük, Isten nem vetélytársa, hanem legmegbízhatóbb és leghűségesebb szövetségese az embernek”. Aki hisz Jézus Krisztusban, tudja, hogy a kereszten „az örök Fiú magára vette halálunkat és bűneinket, mert segíteni akart a mi keresztünk hordozásában. Isten, aki szeretet, soha nem hagyja el azt, aki bízik benne.” A mostani krízishelyzetben hozhatunk olyan bátor és fontos döntéseket, melyek túllépnek a fogyasztás és hedonizmus nemrég még uralkodó logikáján. Ha valaki elkötelezi magát a közjó szolgálata mellett, és bízik Istenben, aki maga a Szeretet, akkor megszabadul a félelemtől, mert elevenen eléje tárul az igazság, ahogyan azt Szent János evangélista megfogalmazza első levelében:

„A tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (4,18).

Tomas Halík cseh katolikus pap és vallásfilozófus a világjárvány ökumenikus hatásairól fejti ki gondolatait. Szilárd meggyőződése, hogy a katolikus kereszténység csak akkor lehet valóban katolikus, ha a többi vallással és a szekuláris világgal kialakított kapcsolatának területén is megteszi a párbeszédtől az elmélyített ökumené felé vezető lépést. A katolikus kereszténységnek észre kell vennie és el kell fogadnia az emberiség többségét, amely formálisan nem tartozik a Katolikus Egyházhoz, és „nemcsak olyan partnert kell látnia az emberekben, akikkel párbeszédet tud folytatni, de azt is tudatosítania kell, hogy velük együtt él közös házunkban, amelyet közös otthonná kell alakítanunk”. A világjárványra adott reakciók sokrétűek: voltak, akik mágikus eljárásokhoz tértek vissza, mások a bosszúszomjas, büntető Istennel fenyegették az embereket, de annak is tanúi lehettünk és lehetünk, hogy „sokan hősies szolidaritásnak és áldozatkészségnek adták jelét a betegek és fenyegetettek szolgálatában”.

A könyvhöz Ferenc pápa írt előszót. A Szentatya szerint

a pandémia döntés elé állít bennünket: „Istent tartjuk-e életünk támaszának és céljának, s felé akarjuk-e irányítani az életünket;

a válság rávilágított, hogy szükséghelyzetben mindig rászorulunk mások szolidaritására, és arra késztet, hogy újult elhatározással a többi ember szolgálatába állítsuk életünket. Fel kell ráznia minket, hogy szembenézzünk a világszerte uralkodó igazságtalansággal, s fel kell ébresztenie, hogy meghalljuk a szegények és súlyosan beteg bolygónk segélykiáltását.” Ferenc pápa a hit bizonyosságával vallja: a feltámadt Krisztus, akárcsak az emmauszi úton járó tanítványokkal, a jövőben is velünk lesz, igéje által és az eucharisztikus kenyér megtörésében, és azt fogja mondani nekünk: „Ne féljetek! Én legyőztem a halált.”

A kötetet Görföl Tibor fordította.

A kereszténység és a koronaválság
Magyar Kurír – Új Ember, 2021

Bodnár Dániel/Magyar Kurír