A téglából épített házunk templomunk előcsarnoka – Egy görögkatolikus teológus gondolatai

Azt mondják, hogy a koronavírus nemcsak a jelenünket, hanem a jövőnket is gyökerestül meg fogja változtatni. Az élet minden területén kihívásokat támaszt, így van ez a vallással is. Európa legtöbb országa elővigyázatosságból akkor fújt vészriadót, amikor még csak egy pár megbetegedett embert tartott számon. Szép, verőfényes tavaszi hétvégén nehéz tudatosítani magunkban, hogy a kijárás és a külvilággal való találkozás akár még halálos is lehet. Ezt értelmünkkel értjük, mégsem hisszük. A tavasz most még az eddigieknél is csalfább…

Azonban ez a tavasz komolyabban is próbára teszi a hitünket! Hiszem, hogy Isten nem akar minket végérvényesen elveszteni, s azt is, hogy az emberi szenvedésben nem találja örömét. Egy mélyen vallásos ember a bajban még jobban hisz Isten csodatévő erejében. Most ezért nem arról akarok írni, hogy a koronavírus a hitünk lényegét teszi próbára. Hanem arról, hogy a jogos elővigyázatosság miatt bevezetett kijárási és gyülekezési korlátozások hitünk gyakorlását teszik próbára. Tehát az új kihívás abban áll, hogy távol a templomtól, távol az imádságos közösségtől meg tudom-e élni a hitemet. Próbára vannak téve az egyházközségük nélkül imádkozó papok, és próbára vannak téve a pap közelsége nélkül imádkozó családok is. Úgy gondolom, hogy ez a hit és a hitgyakorlás próbája. És mint ahogy minden próbában és megszorításban az ember a természetének legmélyén lappangó ősforrásból merít erőt, most nekünk is vallásosságunk és papságunk ősforrásaihoz kell visszanyúlnunk!

Erre az ősforrásra mutat rá a nagyböjti vasárnapokon végzett Nagy Szent Bazil Liturgiája is. Ezen a liturgián az imádkozó hívek a kántor vezetésével ünnepélyes, „szomorú”, méltóságteljes dallamon énekelnek, mely alatt a pap a megszokottnál hosszabb imákkal fohászkodik csendben, az ikonosztáz mögött, háttal a közösségnek, így az arcát csak Isten látja. E hosszú, csendes, misztikus fohászokban először is a pap önmaga személyét és személyes hivatását imádkozza meg. Kéri Istent, hogy személyes gyarlósága ellenére is, fogadja el tőle a nép hálaadó és bűnbánati áldozatát. A pap az oltár homályában csendben, hangtalanul megbánja saját bűneit, hogy a nép ügyét Istenhez tudja emelni. Csendes sóhajok, bűnbánó mozdulatok… Majd saját személyét egy történelmi lánchoz csatolja, melynek első láncszeme Ádám fia:

„Fogadd el ezt (az áldozatbemutatást), amint elfogadtad Ábel ajándékait, Noé áldozatait, Ábrahám égő áldozatait, Mózes és Áron áldozárságait, Sámuel békeáldozatait. Amint kedvesen vetted szent apostolaidtól ezt az igaz szolgálatot, úgy Jóságod szerint fogadd el a mi bűnös kezünkből is ezen ajándékokat…”

Az imádkozó hívek pedig mindeközben énekelnek. Nem látják a pap arcát, nem olvassák a pap imáját, de abban a meggyőződésben állnak a templomhajóban, hogy a pap ott, messzebb, az oltárnál ő érettük könyörög (Nagyon csendben megjegyzem, hogy ezt eddig nem volt szükséges videóval közvetíteni vagy éppen fényképekkel bizonyítani. Ugyanakkor az is igaz, hogy különleges helyzetben hasznos dolog közvetítések által belekapcsolódni az Egyház imájába.) Valahogy úgy állnak a híveink otthon a képernyők előtt, ahogy az ószövetségi nép kint állt és imádkozott, miközben Zakariás az Úr templomának szentélyében áldozatot mutatott be (Lk 1,9–10). Hiszen az ősi szentélyek sohasem voltak nagyok, oda csak az áldozatokat bemutató papok léptek be, hogy Istennek közvetítsék a nép könyörgését. A kint imádkozók mégis hitték, hogy bent a szentélyben a pap Istennek teljes értékűen közvetíti az ő kéréseiket.

Vallásos énünkben rejtőző hitünk ősi forrásából kell ma merítenünk!

Szent Pált olvasva tudjuk, hogy mi, keresztények a Szentlélek temploma vagyunk. Elhisszük-e 2020 nagyböjtjén és húsvétján, hogy a téglából épített házunk templomunk előcsarnoka? Vagyis, hogy minden otthon imádkozó keresztény háza, a szentélyben egyedül imádkozó pap templomának előcsarnoka? Éljünk úgy benne, hogy az legyen!

A következő kérdésem, hitet igénylő kérdésem a papi hivatásra vonatkozik. A már korábban említett „áldozárok” láncolata, Krisztus személyén keresztül az apostoloktól egészen hozzánk, papokig ér. A szentélyben lévő oltárhoz csak az Isten által kiválasztott, az ő erejével betöltött személy állhat. Nagy Szent Bazil a papi karizma tudatában imádkoztatja velünk, papokkal a következő szavakat:

„Ezekkel a boldog (angyali) seregekkel, emberszerető Uralkodónk, mi bűnösök is kiáltjuk és mondjuk: valóban szent vagy, legszentebb és nincs mértéke a te szentséged nagyszerűségének… Nekünk pedig hátrahagyta üdvösséges kínszenvedéseinek emlékeit, azokat, melyeket az ő parancsai szerint fölajánlottunk …Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

A koronavírus válságos idején nekünk, papoknak, papi énünkben rejtőző karizmából mint annak ősforrásából kell merítenünk. Abban a tudatban állunk a szentély legbelsejében, hogy most ide be senki sem jöhetett velünk. Egyedül vagyunk Istennel. Isten minket választott ki arra, hogy az otthon lévő népért könyörögjünk, és megadta nekünk azt a kegyelmet, hogy szent oltárához léphessünk. Az egész történetben a leg-„félelmetesebb”, hogy e különleges hivatásunk, karizmánk korábban is megvolt. És nap mint nap éltünk is vele, akkor is, amikor csak ketten vagy hárman kísérték imával a mi hála- és áldozatbemutatásunkat az otthon vagy éppen a világban szétszóródott, ránk bízott hívekért!

2020-ban papi hivatásunk ősi eredeti karizmájához tér vissza. Ma nem azt várják tőlünk, hogy rendezvényeket szervezzünk, közösségi házakat vagy akár templomokat építsünk (erre sok más jó szándékú keresztény testvérünk is képes), ma a világ azt várja tőlünk, hogy érte esdekeljünk és Isten üzenetét közvetítsük azoknak, akik nem tudtak minket elkísérni az Úr hajlékába.

Azt mondják, hogy a koronavírus nem csak a jelenünket, hanem a jövőnket is gyökerestül meg fogja változtatni. Hiszem, hogy a mi Jóságos Istenünk támaszunk lesz a vírus leküzdésében, és ahhoz is erőt ad, hogy újra felfedezhessük papi hivatásunk nagyszerűségét!

Legyen az otthonunk a templom előcsarnoka, és a népért való szüntelen könyörgés a papok hivatása!

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír