A lényeget hordozva – Laczkó Zsolt kórházlelkész levele a nagyhétre

Főtisztelendő Atyák, Kedves Testvérek!

A nagyhéten, Jézus Krisztus szenvedésének, megváltásunk nagy eseményeinek szent hetében szólítalak meg benneteket ismét. Azon a héten, amikor a keresztre és a sírra tekintünk. De vajon a lényegre tekintünk?

Ezt a szót – lényeg – most nem bölcseleti értelemben veszem. Mindnyájan emlékszünk a definícióra: „Ami a dolgot azzá teszi, ami.” Most nem erre gondolok, nem elvont képzelgésre, hanem hogy szimbolikusabban lássunk és személyesebben. Talán valahogy úgy, ahogy a költőnő fogalmaz, meg a szentek:

„A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.” (Fésűs Éva: A lényeg)

A keresztre tekintünk, Krisztus keresztjére, meg a magunk kis keresztjeire. De az anamnézis vagy commemoratio nem elég. A visszanézés, a múlt, a kereszt, a sír csak eszköz, önmagában nem üdvözít. A lényeg az élő Istennel való élő kapcsolat, a feltámadt Krisztus követése, a bennünk élő Istenre figyelés.

„Akkor is jót teszünk, ha a keresztre feszített Urunkat egyszerűen csak szemléljük és szeretetünkről, teljes odaadottságunkról biztosítjuk; történjék ez akármilyen száraz, nyers és érzelemmentes módon.” (Szalézi Szent Ferenc)

„Éreztem, ahogy megszületett a szívemben a szenvedés nagy vágya, s ugyanakkor egy benső bizonyossága annak, hogy Jézus sok keresztet tartogat számomra. Oly nagy vigasztalások árasztottak el, hogy bennük láttam életem legnagyobb kegyelmeit. A szenvedés vonzani kezdett, bűvös erővel ragadott meg, anélkül hogy jól ismerhettem volna. Eddig úgy szenvedtem, hogy nem szerettem a szenvedést, mostantól fogva igazi szeretetet éreztem iránta.” (Kis Szent Teréz)

„Mondják, hogy Isten bünteti azokat, akiket szeret. Ez nem áll mindig. Azok számára, akiket Isten szeret, a megpróbáltatások nem büntetést jelentenek, hanem kegyelmet.” (Vianney Szent János)

„Az Úr néha megérezteti veled a kereszt súlyát. Ez a teher elviselhetetlennek tűnik, de viszed, mert az Úr szeretetében és irgalmasságában kezét nyújtja és erőt ad neked.” (Pio atya)

Nemcsak a lemondás jár áldozatokkal, de sokszor az is, ha nem mondunk le semmiről. A céllal együtt jár az erő. Csak az fogja meglátni, hogy képes elérni a célját, aki kitűzte azt, és már afelé is halad. S közben a saját határait, korlátait is átlépi.

Nem az számít, ami velünk történik, hanem az, ami bennünk.

Eddig mindig leírtam, mi történt velem. Most is túl vagyok egy újabb műtéten. Pontosabban egyszerre két beavatkozás is volt. Operálni kellett a homloküregemet, kaptam egy szilikoncsövet, ami az orrjáratomon keresztül kivezeti a váladékot. Ez úgy fél évig bent marad. Meg a régi sipoly is kiújult a szemem helyén, azt is feltárták és kitisztították. De mindez a külső. A lényeg az, ami belül történik. És az a helyzet, hogy ezt nem tudom leírni, mert nem lehet, mert nincsenek rá szavak.

Napról napra megélem az Isten kegyelmét, és ez a kegyelem szinte megszégyenít. Nem vagyok méltó rá. Alakít, átformál. Szerelmes lettem az Úristenbe.

Amikor az ember megtapasztalja Isten irgalmas szeretetét, nem tud másként élni, mint folyamatos megtérésben. Azért használom, használtam eddig is a sok idézetet, mert a szentek a szívemből szólnak. Ők jobban elmondják, amit én is érzek. Ha az én elégtelen szavaimnak nem is, mert én semmi vagyok, de higgyetek a bölcs üdvözülteknek, akiket megidézek. Egyet tudok: imádkozni kell, keresni az Istent, és akkor olyan csodák történnek a lelkünkben, ami hallatlan örömet és békét ajándékoz nekünk.

„Át kell ültetnetek a gyakorlatba az imádságot, mert a kölcsönös szeretet az imából ered. Nehéz akkor imádkozni, ha nem tudjuk, hogyan is kell. De segíteni kell magunkon. Az első lépés a csend. Az imádságos lelkek nagy csendben élnek. Ez hatalmas áldozatokkal jár, de ha igazán imádkozni szeretnénk, most rögtön készen kell állnunk erre. Ha nem tesszük meg határozottan ezt az első lépést, nem juthatunk el az utolsóig. Gondoljatok Isten állhatatosságára!... Tökéletesítsük imáinkat és elmélkedéseinket! Szabadítsuk meg lelkünket mindattól, ami nem Jézus. Ha nehezetekre esik az imádság, kérjétek ismételten Jézust: »Jöjj szívembe, imádkozz bennem és velem, hogy megtanulhassam tőled, hogyan kell imádkozni.« Imádkozzatok többet, mert minél többet imádkoztok, annál jobban imádkoztok.” (Teréz anya)

„Három akadálya van az imádságnak: a félelem, az elbizakodottság és a lanyhaság. A félelem elfeledteti Isten jóságát; az elbizakodottság elfeledteti bűneinket és a szokatlan dolgok után törekszik; a lanyhaság pedig megakadályozza, hogy az imádság eleven érzésből fakadjon… Az imádság kieszközli az erőt a böjtöléshez, a böjtölés pedig méltóvá tesz az imádság kegyelmeire. A böjt erősíti az imádságot, az imádság megszenteli a böjtöt és bemutatja az Úrnak… Böjtöljön a szem úgy, hogy tartózkodik a kíváncsi nézelődéstől. Böjtöljön a fül úgy, hogy nem hallgat oda fecsegésekre, pletykákra. Böjtöljön a nyelv úgy, hogy nem rágalmaz, nem morog és távol tartja magát a haszontalan, üres szavaktól. Böjtöljön a kéz úgy, hogy a hiábavaló dolgokat elhagyja. De leginkább a lélek böjtöljön úgy, hogy kerüli a bűnt és lemond saját akaratáról.” (Szent Bernát)

„Amikor átadjuk magunkat a szenvedélyeinknek, töviskoszorút fonunk a szívünk köré… A bűn a Jóisten hóhéra és a lélek gyilkosa. Ez ragad el minket a mennyországtól, hogy pokolra taszítson. És mi szeretjük! Milyen őrültség! Ha jól meggondolja az ember, olyan irtózat fogja el a bűn iránt, hogy képtelen lesz elkövetni.” (Vianney Szent János)

A rossztól akar megszabadítani minket az Úr most is, és felkínálja az Ő kegyelmét ezen az ünnepen is! Mi kell még nekünk, hány pandémia, hogy jobbak legyünk?

Végezetül egy régi virágvasárnapi anekdotát idéznék: „Két szamár sétált Jeruzsálemben, amikor az egyik megszólalt: »Tegnap Jézust vittem a hátamon, és az emberek énekeltek és kiáltoztak, és elém dobálták ruháikat, hogy azokon járjak, ma meg rám se hederítenek.« Mire megszólal a másik: »Ez már így van barátom… Jézus nélkül semmik vagyunk.«”

Áldott nagyhetet, lélekemelő szertartásokat és szent feltámadást, a lélek újjászületését, igazi megtérést kívánok kedves mindnyájatoknak!

Krisztusi alázattal, kereszthordozó szolgatársatok:

Laczkó Zsolt atya

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír