A Karitász 96 esztendős önkéntese

A 2012-ben Caritas Hungarica díjjal kitüntetett Kati néni néhány éve átadta a tevékenykedést a fiatalabbaknak, de imáival továbbra is segíti a szeretetszolgálatot.

– Kati néni hívő családból származik?

– Igen, a szüleim is mélyen hívő emberek voltak. Hatan voltunk testvérek. Arra, hogy a katolikus hitéletbe tevékenyebben becsatlakozzak, a rendszerváltás körül nyílt csak lehetőség. Korábban azért sem, mert nehéz volt a megélhetésünk, sokat kellett dolgoznom.

– Hogyan és mikor kezdett önkénteskedni?

– Voltaképp 1985-ben kezdődött, amikor Singer Ferenc atya meghívott, hogy segítsek neki az adminisztrációs munkában Szegeden a Szent Gellért-plébánián. A szeretetszolgálatok közül a Máltai jelent meg először, hozzájuk csatlakoztam. Akkor váltottam, amikor 1991-ben országosan, így egyházmegyeszerte is újjáalakult a Karitász, és a plébános atyánk megkért, hogy vezessem az irgalmasság vasárnapján alakuló új önkéntescsoportot.

– Hogyan alakították ki a segítés különböző módjait?

– Singer atya levelet küldött egyrészt az időseknek, hogy láthassa, kik a rászorulók, másrészt az iskoláknak, kérve, hogy jelezzék, ha ismernek szegénysorban levő gyermekeket, családokat. Tizenöt fővel alakult meg a Karitász-csoport, s mi kaptuk feladatul végiglátogatni a családokat, hogy felmérjük a helyzetüket: ki miben szenved szükséget. Évekig tartó folyamat volt, de talán ezt a tevékenységet szerettem a legjobban, az emberekkel való közvetlen találkozást. Döbbenetes emberi sorsokkal találkoztam, és az az érdekes, hogy mindig szeretettel fogadtak. Néha talán nem, vagy nem csak az élelmiszercsomag volt a fontos, amit vittem nekik. Óriási az ínség egy emberi szóra, a meghallgatásra. A lelki szükség legalább olyan égető.

– Mivel tudtak még segítséget nyújtani?

– Már akkor érkeztek felajánlások, melyeket továbbadhattunk: élelmiszert, ruhát, esetleg még tartós fogyasztási cikkeket is. Ha érkezett például egy mosógép, akkor megszerveztük, hogy valaki vigye el kocsival a rászorulóknak. Akkoriban jóval kevesebbeknek volt autója, de szívesen segítettek a hívek ilyen esetben is. Ugyanabban az évben tört ki a délszláv háború. Sokan menekültek át a határon, főleg magyarok. Sok adomány érkezett számukra, amit továbbítani kellett.

– A szülőföldjükről menekülőket segítették?

– Igen. Két évvel korábban már vettünk részt hasonló tevékenységben. 1989 karácsonyán, a romániai forradalom idején már érkeztek adományok a plébániákra (nemcsak a mienkre), s azokat szét kellett osztani, eljuttatni a menekülőknek, szükséget szenvedőknek. Személyes kötődésem ehhez a dátumhoz, hogy édesanyám, aki nagyon beteg volt, épp akkor halt meg, amikor láttuk a tévében a hírt a romániai forradalom kitöréséről. Maradandó fájdalmas élmény számomra. Utána pedig én is részt vettem a menekülők segítésében a szeretetszolgálat keretében. A plébániaközösség is szervezett gyűjtést, külföldről is érkeztek adományok. Hasonlóképp a balkáni háború idején, amikor a Karitász az adományok összegyűjtésébe is becsatlakozott a plébániai csoportokon keresztül.

– Hogyan oldották meg az adományok tárolását és szétosztását?

– A plébánián tartottuk az élelmiszert, annak garázsában pedig a ruhaadományokat. Nem voltak meghirdetett időpontok, hanem amikor jöttek a rászorulók, próbáltuk kiszolgálni őket. Szép emlékem, hogy a karácsonyi csomagokat a társasházunk szárítóhelyiségében készítettük el a Karitász-csoport tagjaival. Amikor összegyűltünk erre a munkára, délben megvendégeltem az önkénteseket, hogy közöttünk is épüljön a testvéries közösség.

Forrás és fotó: Karitász.hu/Szeged-Csanádi Egyházmegyei Karitász

Magyar Kurír