A mélység emberei legyünk – Csókay András az apaságról

 – Milyen ember volt az édesapja?

– Apu nyugodt volt és nagyon szolgálatkész. Egyszer, még gyerekkoromban autóval utaztunk, és sikeresen elkerültünk egy ütközést. Apu megállt, hogy segítsen annak az embernek, akinek a kocsijával valami probléma adódott, pedig nem értett különösebben az autókhoz. A gépjármű alá feküdt a sáros úton, anyu haragudott, mi a testvéremmel, nem értettük, miért akar ennyire segíteni, amikor nincs is igazán baj. A szolgálatkészsége, a jószívűsége miatt sokszor ki is lehetett használni. Emlékszem egy esetre, amikor Szigligeten, a telkünkön galád módon nem segítettünk neki a szőlőt permetezni a nyári melegben. Ő csak legyintett, hogy majd megcsinálja egyedül, pedig semmi okunk nem volt, hogy magára hagyjuk. Jószívű, életvidám volt és optimista. Az unokái szerint is legendássá vált a mosoly az arcán, ami csak akkor tűnt el, amikor egyszer nagyon erős lambágós fájdalmai voltak, és a halála előtt néhány nappal. Ő úgy segített, hogy mire kitaláltuk, mit szeretnénk kérni tőle, már szinte meg is tette, mindig szívből, azonnal és széles mosollyal az arcán. Nagyon szerette anyut, és végtelenül elfogadó volt. Minden feleség ilyen társról álmodik. A menyeim is mind arra vártak, hogy a fiainkon „kiüssön ez a Csókay-tulajdonság”. Jellemző volt rá az önuralom is. Például amikor Szigligeten boroztunk, és felkiáltott: „huh, de jól érzem magam!”, akkor tudtuk, hogy nem fog többet inni. 

– Meséljen az édesapja életéről! 

– Tehetős mosoni iparoscsaládból származott. Kalocsán nevelkedett a jezsuitáknál, mint a jezsuita nagybátyám. Jogot végzett, de az ötvenes években be akarták szervezni spiclinek. Karakánul ellenállt, így nem lehetett más, mint segédmunkás. Abban az időben ez értelmiségi életforma volt. Felküzdötte magát, amennyire csak lehetett, vasbetonszerelő lett, később műszaki, gazdasági, szervezési vonalon helyezkedett el, majd vállalkozási szakosztályvezető volt, de nem tudta kibontakoztatni magát, hiszen nem lépett be a pártba.

Mindezt óriási békével viselte, a korlátozottság elfogadása mellett megmaradt szabadon szárnyaló embernek, és ebben a békében halt meg öt évvel ezelőtt, nyolcvanhét éves korában. Számomra ő igazi Szent József-utókép. Teljes bizonyosság volt benne az Úr Jézus iránt. 

A gyerekekkel Szigligeten, a házban, amit ő épített, szoktunk „Papó-emléknapot” tartani: ilyenkor egész nap tevékenykedünk a kertben és a ház körül, még akkor is, ha ennek nem minden unokája örül a hosszú és kimerítő munkahét után. Amikor apu meghalt, akkor készítettük ezt a fotómontázst ide a kanapé fölé, azóta is itt van a helye a nappaliban, innen nem lehet elvinni.

– Van olyan története, ami arról tanúskodik, mennyire szerette Önt az édesapja?

– Amikor ötödikes lehettem, mindig lent fociztam a grundon a többiekkel, és bizony sokszor késve értem haza. Anyu izgulós volt, és valahogy rávette aput, hogy fenekeljen el ezért. Apu be is vitt az egyik szobába, bezárta az ajtót, és a saját kezét ütötte a fenekem helyett, hogy kint lehessen hallani az ütéseket, de nem ért hozzám. Persze nem biztos, hogy ez helyes volt: a szülőknek nem szabad különböző elveket képviselniük a gyermekeik nevelésében, de akkor rengeteget jelentett nekem, hogy így cselekedett, és ez most így van. 

Amikor a házasságomban az én hibámból rossz időket éltünk, emlékszem, mennyire fontosnak tartotta, hogy kifejezze: „Bízom benned, helyre fogsz jönni.” Ugyanakkor azt is megmondta: „Ha már nem tömöd be viasszal a füledet, legalább kösd ki magad az árbóchoz, mint Odüsszeusz!”

Amikor még nem tértem meg, az ő szülői példája volt az, ami visszarugdalt az útra, hogy Jézus felé haladjak. Azt hiszem, a nem keresztény emberek életében, amilyen akkor a vargabetű miatt én is voltam, nagyon ütős a szülői minta.

– Mindebből arra következtethetünk, hogy szoros volt a kapcsolata az édesapjával. 

– Érdekes, de nem. Felnőttként már nem volt erős a kapcsolatom vele, persze gyerekként igen. A legnagyobb fiam és a legkisebb, Marci között huszonhárom év volt. (Marci tízévesen, hét évvel ezelőtt meghalt. A tragédiáról bővebben karácsonyi interjúnkban beszélt Csókay András – a szerk.) A gyerekeink közötti nagy korkülönbség miatt apuék még a nyolcvanas éveikben is aktív nagyszülők voltak, minden hétvégén jöttek meglátogatni az unokáikat, vigyáztak a kicsikre. Marci a halála előtti napon éppen apuéknál aludt, mert a feleségemnek és nekem is vidéken volt dolgunk. Az unokák egyébként ezt az odaadó nagypapát anyunak köszönhetik, mert apu legszívesebben lent maradt volna Szigligeten bütykölni a házon.

Apu számára a házasság valóban szent volt, szinte szellemi-lelki szimbiózisban éltek anyuval, támaszt jelentettek egymás számára.

Apu számára a felesége volt az első, így anyunak mindig sikerült meggyőznie őt, hogy ha az unokák feljönnek az iskolakezdés előtt Szigligetről, akkor nekik is fel kell jönniük. Tulajdonképpen apu a feleségén keresztül szerette a gyerekeit és az unokáit is, akikkel nagyon közeli volt a kapcsolata. 

Apu tehát jött hozzánk azokban a keserves időkben is, és akkor nagyon mélyen beszélgettünk.

Végtelenül hálás vagyok neki azért, hogy nem mellém állt a házassági válságom idején, hanem a feleségem mellé, és lelkiismeret-furdalást keltett bennem, ami nagyon fontos volt ahhoz, hogy észrevegyem, miben is vagyok.

Ezeknek a mély beszélgetéseknek akkor helye volt, bár a szülő egyedül nem tudja visszahozni az embert, ahhoz Isten kegyelme kell. 

– Az édesapjának volt valamilyen kimondott vagy kimondatlan terve, célja Önnel? Például ilyesmi: „Fiam, legyél építőmérnök!”

– Műszaki pályán volt apu, de nem akart ebbe az irányba terelgetni. Inkább anyu szerette volna, hogy mindenképpen vegyenek fel az egyetemre, és így elkerüljem a hosszú katonaságot. Akkortájt az volt a tervem, hogy fizikus leszek, de végül építőmérnök lettem.

Apu engedte, hogy a magam útját járjam, meghagyta a szabadságomat. Később is mindig örült az orvosi sikereimnek, de mérsékletre intett, visszarántott a földre; elismert, de a helyén kezelte a dolgokat.

– Volt olyan élménye, hogy azon kapta magát, valamire úgy reagál, mint az édesapja szokott? Előfordult, hogy az apai minta dolgozott Önben?

– Apu példáját követve soha nem ütöttem meg a gyerekeimet, hiszen én sem kaptam soha testi fenyítést, kivéve egyszer. Ha belegondolok, az is tőle jön, hogy vezetőként vagy családapaként nem tudok kemény lenni. Nem tudok konfrontálódni lefelé, a beosztottjaim felé, fölfelé viszont, érdekes, igen. Egyfajta gyengeség, félelem van bennem, amikor kritikát kellene megfogalmaznom egy műtősnek, egy takarítónőnek vagy egy ápolónak, még akkor is, ha megérdemelné. Fölfelé viszont sokszor fejjel megyek a falnak. 

Valahogy úgy van ez, hogy a szüleinktől jó és rossz tulajdonságokat öröklünk, például túlzott lezserséget vagy aggodalmaskodásra hajlamos természetet. De Istentől szabad akaratot kapunk, hogy eldöntsük, mit viszünk tovább, a kapott jókat vagy a rosszakat.

Nem tudok kibújni a hozott minták alól, de azt egyedül én tudom eldönteni, hogy minek engedek szabad folyást, és mi ellen küzdök.

– A várandósság és a szülés élménye folytán egy nő a testében is átéli, hogy anyává válik. Egy apa viszont teljesen más utat jár be. Ön hogyan vált apává? 

– Érzelmileg nagyon erősen kötődtem a gyermekeimhez. Kétgyerekes apaként még gyesen is voltam, igaz, akkor jelentkeztem az orvosi egyetemre, jól jött, hogy én vagyok itthon velük. Rengeteget sportoltam a gyerekeimmel. Később én voltam az, aki majomszeretettel voltam irántuk, kényeztettem őket, megvettem nekik mindent, amit csak akartak, pedig nem szabad a gyereket bálványként kezelni, mert az visszaüt. Daniella, a feleségem sokkal józanabb volt.

A megtérésem óta ez rengeteget változott, hiszen a hit egyfajta tudatosságot követel. A gyerekeim felé is azt élem meg, hogy jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot, ha nem vallom meg Jézust.

Nagy kérdés számomra mostanában, hogy Istenről kell-e inkább beszélnem a gyerekeimnek, vagy Istennek a gyerekeimről, mert ha túl sok vagyok, számukra az elriasztó.

Biztos vagyok abban, hogy Szent József tökéletesen nevelte Jézust mint embert. Sokat beszélhetett neki az Atyáról. Szinte el tudom képzelni a beszélgetéseiket, hogy miket mondhatott a kamasz Jézusnak, hiszen gyerekként ő is tehetett a szülei számára érthetetlen dolgokat. Én viszont sokszor vödör ecetként öntöm az evangéliumot a gyerekeimre. A hit melletti észérveket próbálom felsorakoztatni, de nem jó a meggyőzési stílusom, érzelmileg közelítem meg a vitáinkat, ahogyan anyukám. Egy apa, ha nem tud jól korrepetálni, valahogy a hitre nevelésben sem tud meggyőzően hatni a gyerekeire. Elismerik, tisztelik a hitemet, de nem vagyok képes arra, hogy ha nem jutok be hozzájuk az én ajtómon, akkor az ő ajtajukon menjek be, és az enyémen jöjjek ki. Ebben nagyon meg kell változnom.

Szeretném őket arra nevelni, hogy a mélység emberei legyenek, és a felszíni döntéseiket is azután hozzák meg, hogy mélyebben megvizsgálták azokat. 

Amikor olyan utat járnak, amit nem tartok helyesnek, ha nem is tudom lefékezni őket, legalább ellensúly akarok lenni a számukra. Azt a legfontosabb tudatosítani a gyerekeimben, hogy Isten nem az ismeretlen isten, hanem megismerhető. Bennünk van, köztünk van, velünk van Jézus által. Kézzelfoghatóan vezet minket konkrét életvezetési tanácsokkal. 

– Véleménye szerint mi az apaság lényege? Miben más, mint az anyaság? 

– Sokszor gondolom, hogy az a szeretet, amit egy anya tud adni, mélyebbre visz, mint az ész, ami inkább az apai szeretet sajátja. Persze a szeretetre nevelés az apának is feladata. Mindamellett egy férjnek nagyon szilárdan kell képviselnie az értékrendet a gyerekei és a felesége felé is. Egy anya talán elfogadóbb a gyerekével a kudarcokban. Ez az „akkor is szeretlek” bennem is megvan, nem teszek szemrehányást, de talán többet kesergek, ha a gyerekemet sikertelenség éri. Például, ha valamilyen sporteseményen kikaptak a gyerekeim, megpróbáltam nem mutatni feléjük a negatív érzéseimet, de azért csak bennem voltak. Azóta megtanultam, hogy a kis dolgokra is igaz, nem csak a nagyokra: „Ami van, annak szabad lennie.” Ez Mustó Péter jezsuita atya mondása. Szabad veszíteni egy meccsen, és ha nem látjuk is azonnal, miért kellett valami rossznak megtörténnie, legkésőbb a halálunk után biztosan magyarázatot kapunk mindenre, a kis és a nagy csalódásokra is. 

A mindennapi életben a férfi feladatát a családban mi úgy hívjuk, hogy tutajácsolás. Ebbe beletartozik minden: a gondoskodás, a pénzkeresés, az apai feladatok. 

– Átélheti, hogy lánya és fiai is vannak. Milyen lányos és fiús apának lenni?

– Én azt tapasztalom, hogy a lányomra jellemzőbbek a viszontszeretet apró kis megnyilvánulásai. Közvetlenebb a viszonyunk, ölelget, puszilgat. Lehet, hogy ez más családokban is így van.

– A férfiak nagy gondja, hogyan tudnak teljes értékűen helytállni a munkájukban és a családjukban is. Orvosként rengeteget ügyelt, később már missziós utakra is járt, nagyon sok a feladata. Hogyan tudja kialakítani az egyensúlyt? 

– Ez örökös vívódást jelent egy férfi számára. Ha a feleségem nem nyújtana ilyen biztos hátteret, akkor csak a munkával tudnék foglalkozni, mással nem. Most a velünk élő édesanyám van abban a helyzetben, mint annak idején a gyerekek voltak, többet kellene foglalkoznom vele. De egyszerűen fáradt vagyok. Marcika annak idején sokat hívott katonázni. De az ember nem tud ügyelet után katonázni, csak valami emberfeletti önfegyelem árán.   

Az elfoglaltságaim miatt előfordul, hogy az apai feladatok egy része is átruházódik a feleségemre. Ketten vagyunk egy test, egy lélek. Daniella nagyon ügyes abban, hogy évente egyszer három napra kettesben elmegy valahová a lányunkkal. Példát vehetnék róla. Hat éve Barnussal voltunk Izraelben, máskor Londonban is. A fiával valahogy könnyebben mozdul ki egy apa, mint a lányával. Nagyon jó volna, ha több lehetne ezekből a kettesben töltött időkből.

A keresztény apák nagy gondja, hogyan egyeztessék össze a munkát és a családot. Én azt hiszem, a mély imádságban születnek meg a tiszta gondolatok, és bármelyik életkorban megláthatjuk, mi az, amit éppen tennünk kell.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. április 4–11-i ünnepi számában jelent meg.