Elfogadtam a saját értékességemet, hiszem azt, hogy okkal és szeretetből teremtett az Isten. De mi van a többi emberrel?
Sokszor vagyunk a saját magányunk kalitkájának kovácsai. Elfogadom a saját értékeimet, de a gyengeségeimről nem veszek tudomást, s a másikban csak a rosszat veszem észre. Ennek az eredménye az egocentrikusság aranyozott kalitkája lesz.
Hogyan győzzem ezt le?
Egy esettel szeretném ezt bemutatni. Nemrégiben történt, hogy ministránsokat két csoportra osztottak egy gyűlésen: a „nagy öregek” és az „újak” csapatára. Egy nagyon egyszerű feladatot kaptak: a csoport minden tagjának hajtogatnia kellett egy hajót. A szabály egyértelmű volt, aki gyorsabban végzett, az nyert. Az idősebbeknél is és a fiatalabbaknál is csak egy ember tudott hajót hajtogatni. Tehát egyenlő esélyekkel indultak. Végül a „nagy öregek” nyertek.
Mi a titok nyitja? – merülhet fel a kérdés. A válasz nagyon egyszerű: a csapatmunka.
Míg az egyik csoportban az az egy ember, aki tudott hajót hajtogatni, lépésről lépésre megtanította a többieknek, így lassan, de biztosan mindenki elkészítette a maga hajóját, addig a másikban a tagok feladták, és arra az egy emberre bízták a hajók meghajtogatását, aki tudta, hogyan kell csinálni.
Mindenki meglepődött az eredményen. Rájöttek arra, hogy a csapatmunka sokkal eredményesebb, mint az, ha egyvalakire hárítunk minden feladatot.
Nagy kérdés, hogy képes vagyok-e letenni az egómat, a sértettségemet, és beismerni, hogy a másik ebben most jobb, és meg akarom tanulni tőle, hogyan lehetek én is olyan jó. Nem lehet tudni, előfordulhat, hogy legközelebb én fogok valamit jobban megoldani.
Nagyon nagy a kísértés, hogy a saját hiányosságaimmal szembesülve feladjam. Látszólag könnyebb út, de mégis két nagyon fontos dolgot elveszítek: a közösséghez tartozás örömét és biztonságát, valamint a tanulás lehetőségét.
Merjem elfogadni a hiányosságaimat, és ha kell, tudjak segítséget kérni! És sose legyek annyira öntelt, hogy ne akarjak segíteni a másiknak, amikor ő szorul rá.
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria