A papnövendék válaszol – Mit jelent szeretni? (III. rész)

Nézőpont – 2019. május 4., szombat | 14:00

Fiatalok kérdéseire keresi a választ Máté János Kristóf, az esztergomi Érseki Papnevelő Intézet ötödéves papnövendéke. Írásait rendszeresen közreadjuk oldalunkon.

Szeretem a másikat, szeretem önmagam. Megállhatnék itt is, de akkor a legalapvetőbb kapocs hiányozna az életemből. Ez a kapocs, amelyről a húsvét szól, ez a kapocs, amely megjelenik a kereszten és az üres sírban. Ez a kapocs jelenik meg a kereszteléskor, a gyónásban, de a legegyszerűbb kézfogásban is.

Ez a kapocs a megbocsátás.

„Én mindenkinek megbocsátok, én senkivel nem tartok haragot, nekem a megbocsátás a lételemem.” Hányszor halljuk ezt, sokszor magunktól is. De mit is jelent megbocsátani?

Megmutatom, hogy én mennyivel jobb vagyok az átlagnál? Én olyan kegyes vagyok a másik emberrel, hogy lehajolok és nagyságomat háttérbe szorítva megbocsátok neki. Örüljön, mert én most hatalmas kegyet gyakorlok vele. Nem is kéne neki megbocsátanom, mert ő nem jött oda bocsánatot kérni. De én nagy és kegyes vagyok. Lehajolván hozzá, hajlandó vagyok megtenni ezt.

Valóban sarkított ez a fajta megbocsátás, de sokszor vagyunk vele így: csak azért bocsátok meg, hogy megmutassam, én jobb vagyok annál az embernél, akinek megbocsátok.

A másik lehetőség, hogy nem lehajolok, hanem leguggolok a másik ember mellé. Miért? Azért, hogy felsegítsem, a karja alá nyúljak és megemeljem. Ezáltal ismét egyenrangúnak tekintem őt, és a szemébe nézve együtt próbáljuk megoldani a problémát. Együtt próbáljuk meg kihúzni a szálkát a szeretet körme alól. Valóban sokkal nehezebb ez, mert ehhez alázat kell. Megint le kell mondanom magamról, de most nem csupán a másikért vagy magamért, hanem értünk.

Képzeljük el, hogy megyünk a dzsungelben. Vastag az avartakaró a lábunk alatt, mindenhonnan madarak és egyéb állatok hangja hallatszik. Mindenfelé nézek én is, a társam is. Majd hirtelen eltűnik mellőlem, belezuhan egy gödörbe. Döntenem kell, hogyan nyújtom neki oda a kezemet: lehajolok vagy odafekszem a földre, és úgy nyújtom oda a kezem. Logikusabb a második, hiszen úgy engem nem ránt bele a gödörbe.

Ilyen a konfliktus okozta ellentét is. Belezuhanhatok a gödörbe én is, a másik is, belezuhanhatunk mindketten is. A kérdés az, hogyan segítem a másikat. Ha ő esett bele, akkor hajlandó vagyok-e belefeküdni a konfliktusba – elővenni, megkeresni az okot és közös nevezőre jutni –, és úgy kihúzni őt. Ha én estem bele, bízom-e annyira a másik emberben, hogy hajlandó legyek rábízni magam – képes vagyok-e meghallgatni az ő nézőpontját, ötleteit a megoldással kapcsolatban –, hogy ő húzzon ki engem? Ha pedig mindketten a gödörben vagyunk, képes vagyok-e lemondani magamról és engedni, hogy a másik a vállamra állva kimásszon – hajlandó vagyok-e engedni abból, amit én igaznak tartok, hogy a másik is érvényesülhessen –, hogy miután kimászott, kihúzhasson engem is?

A megbocsátás lemondással jár. Ahhoz, hogy valódi legyen, ahhoz az okot kell elővenni. Mi volt az, amin összevesztünk? Biztos nekem volt igazam? Lehet, hogy a másik nézőpontja jobb, mint az enyém.

A veszekedés gyökere mindig egy konfliktus. Egy összeütközés. Ezért az igaz megbocsátáshoz nem elegendő az aktuális érzelmeket kezelni. Ha tartós megoldást szeretnénk elérni, akkor a konfliktus okát kell kezelni. Ha az okot és nem a tünetet kezeljük, akkor együtt oldjuk meg a problémát. Ekkor válik igazán kipróbálttá a szeretetkapcsolat.

A konfliktuskezelésnek vannak lépései, melyekhez mindkét félre szükség van, de erről majd legközelebb…

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria