A reformok korától a századfordulóig – A Nemzeti Galéria újrarendezett 19. századi tárlata

Kultúra – 2017. február 26., vasárnap | 17:00

Természetes dolog, hogy időnként újra kell gondolni, értelmezni a műtárgyakat, hiszen a változó világban új szempontok, új témák merülhetnek fel a művészettörténeti kutatás során. Ezt tette most a Nemzeti Galéria is a 19. századi festészetet bemutató állandó tárlatán.

Szinyei Merse Pál: Majális

Alabástromfehér márványba faragott leányka fél térdre ereszkedve, jókedvűen rajzolgat valamit a homokba, talán éppen a kedvesére gondol. A szobrász, Ferenczy István szándéka szerint bizonyosan. A lány testének nagyobb részét finoman redőzött, elomló ruha borítja drapériaszerűen. Alakja a képzőművészet felfedezésének mitikus történetét jeleníti meg. Címe: Pásztorlányka, vagy úgy is szokták nevezni, A szép mesterségek kezdete. Igen, éppen ez a lényeg, a szépség, amely azonnal megragadja a látogatót, amint belép a Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt hónapokban újrarendezett 19. századi állandó kiállítására. A kecses mozdulat, a fiatal arc, a részletező, de mégsem túlzottan naturális ábrázolás az antik görög szobrokat idézi fel bennünk. Ferenczy István 1818-tól Rómában dolgozott a nagy hírű dán klasszicista szobrászművész, Thorvaldsen műhelyében. Ott faragta a leányka szobrát is. Amikor elkészült vele, Magyarországra küldte, és 1822-ben felajánlotta hazája számára. A Kazinczy Ferenc által is pártfogolt Ferenczy művét itthon kitörő lelkesedéssel fogadták. Valóban, igazi műremek, amelyet számtalanszor reprodukáltak az elmúlt két évszázadban, s az utókor a nemzeti képzőművészet születésének jelképeként tartja számon.

Természetes dolog, hogy időnként újra kell gondolni, értelmezni a műtárgyakat, hiszen a változó világban új szempontok, új témák merülhetnek fel a művészettörténeti kutatás során. Ezt tette most a Nemzeti Galéria is a 19. századi festészetet bemutató állandó tárlatán. A kiállítótérbe persze nem lehet a teljes gyűjteményt behozni, mindig csak a legfontosabbnak ítélt alkotások jöhetnek szóba, a helyhiány miatt. A múzeumok raktáraiban sokkal több műtárgyat, festményt őriznek, mint amit a nagyközönség láthat. Ezért időnként cserélik őket, hogy gazdagodjon a kínálat, és minél több oldalról ismerhessük meg egy-egy adott korszak alkotásait. Persze a legfontosabb képek most is maradtak, hiszen azok mérföldkőnek számítanak a magyar festészet 19. századi történetében. Ilyen – csupán két példát kiragadva – Szinyei Merse Pál Majálisa vagy Gyárfás Jenő Tetemrehívás című nagyszabású remekműve.

Gyárfás Jenő: Tetemrehívás

Érdemes végigjárnunk a termeket: a műtörténészek, a kiállítás rendezői gondosan ügyeltek a változatosságra, s a tárlaton berendeztek néhány szobarészletet is, a hangulat kedvéért. A képeken kívül megcsodálható egy-egy régi, aranyozott fémpántokkal díszített komód, festett porcelántányérok, gyönyörűen kárpitozott székek a biedermeier korból.

Nekünk, magyaroknak nagyon fontos korszak a 19. század, hiszen, ha lassan és fokozatosan is, ekkor alakult ki egyfajta polgári civilizáció. Az 1810-es és 1820-as években még együtt élt a késő barokk és az éppen szárnyait bontogató korai klasszicizmus, amely persze együtt járt a romantika térhódításával is. Így a régi és az új művészeti törekvések tartósan egymás mellett éltek. A nagyarányú arisztokrata, illetve egyházi megrendelések visszaszorulását követően még sem az új megbízói, sem az új befogadói réteg nem jött létre azon nagyszabású, reprezentatív művek számára, amelyek révén a stílusváltás végbemehetett volna. Hazai felsőfokú művészeti képzés akkoriban nem volt, ha valaki elég tehetséget és elhivatottságot érzett magában, akkor külföldre ment tanulni. Így kezdte pályafutását a már említett Ferenczy István is.

A század elejének legkedveltebb műfaja a portré volt. A főúri megbízások mellett egyre több polgári is akadt. E műfaj egyik legkiválóbb képviselője Donát János volt, láthatunk is tőle néhány jól sikerült művet a kiállításon. A Josef Barkfriederről készített életnagyságú portréja az ókor hangulatát idézi fel. Modelljét antik ruhában, mitológiai szerepben ábrázolja a művész.

Marastoni József Bacchánsok (1855) című képe igazi kuriózum. A művész apjának, Marastoni Jakabnak Pesten mintegy másfél évtizeden át (1846–1860) működő akadémiáján készülhetett ez a mű. Ebben az iskolában a velencei akadémiáról származó öntvényeket másolták; az egy színnel való festés (grisaille) a tárgyak szoborszerű visszaadására képezte a növendékeket. Lenyűgöző munka került ki a növendék keze alól.

A 19. században a nemzeti művészet gondolatkörében az 1870-es években alakultak ki az alapvető intézmények, múzeumok, akadémiák, létrejöttek a művészeti díjak, a műkritika, a szaksajtó, és rendszeressé váltak a kiállítások.

A galéria grandiózus tárlata annyiban is változott a korábbihoz képest, hogy sokkal informatívabb, a képeket kísérő szövegek elemzőbbek, tartalmukban érdekesebbek, és olvashatók az újabb kutatások eredményei is. Tizennégy szekcióra bontották az anyagot: találunk benne kronológiai, stílustörténeti, tematikus és műfaji szempontú blokkokat, a teremsor közepén pedig egy kultúrintézmény-történeti rész követhető nyomon a falakon.

A tájképek közül kiemelkedő, magas művészi színvonalú alkotás idősebb Markó Károly Tájkép Tivoli mellett szüretelőkkel (1846) című műve. Egy meseszép naplementét ábrázol a hamisítatlan olasz tájban, romokkal – elképesztő tehetséggel megfestve. Markó a természetben vázlatokat készített, motívumokat gyűjtött. Gyakran mitológiai vagy bibliai témákat dolgozott fel, de igazából csak a táj érdekelte. Hogy éppen milyen jelenetet ábrázolt, az a megrendelőtől függött. A tárlat újdonsága, hogy idősebb Markó Károly fia, Markó Ferenc is megfestette a visegrádi fellegvárat, úgy harminc évvel később, de ő másképpen dolgozta fel a témát. Zsánerszerű elemeket festett a vásznára, a régi dicsőséget mutató szépséges romhalmaz kissé háttérbe szorult, ehelyett lovat itató és fürösztő, ladikjukba berakodó embereket láthatunk a képen. Nála a táj intimebbé, emberközelibbé vált.

A biedermeier (amely eredetileg egy 19. századi német élclap képzeletbeli, kedélyes nyárspolgárának neve volt) az egységes, egész Közép-Európában elterjedt irányzatnak nemcsak a stílusmegjelölése volt, hanem a korszak életmódjának, az egyre erősödő polgári réteg új életformájának szinte minden területére vonatkozott.

Borsos József Lányok bál után című festménye mára a legismertebb képek egyike lett. A korszak, ahogy mostanában mondják, emblematikus alkotása. Álmodozó fiatal lányok egy csoportja pikáns francia metszeteket nézeget, neorokokó enteriőrben. Ez a remekmű a szalonzsáner egyik első példája.

A szobrok közül kiemelkedik Izsó Miklós Búsuló juhásza 1862-ből. Ám ami ennél is sokkal érdekesebb: láthatjuk kisméretű táncoló parasztfiguráit, terrakottából megmintázva. Ezekkel az arasznyi égetett agyagszobrokkal életre hívta a magyar nemzeti szobrászatot.

Izsó Miklós:Búsuló juhász

Ahogy továbbhaladunk a termeken át, eljutunk a központi részhez, ahol egy másutt nem alkalmazott képakasztási módszert láthatunk, amely egészen a 19. század végéig divatban volt. A lényege, hogy sok képet akasztottak fel a magas falakra, a padlótól a mennyezetig, sűrűn egymás fölé és mellé helyezve azokat, többnyire tekintet nélkül a különböző műfajokra és stílusokra. Ez az elosztás természetesen megnehezítette, hogy egy-egy mű kitűnjön, s a kiállítások előkészítése során azok a művészek, akiknek volt beleszólásuk az alkotásaik elhelyezésébe, gyakran igen éles harcot vívtak az előkelőbb képhelyekért. Az egyik korabeli müncheni kritikus egyszer „halálra aggatásnak” nevezte ezt a jelenséget, s ezzel igen találóan jellemezte a nyolcvanas-kilencvenes évek kiállítási gyakorlatát.

A mostani tárlaton sem mindig lehet tudni, hogy melyik kép kié ezen a nagy falon. Néhány alkotót azért felismertem; három Lotz-kép, egy Székely Bertalan és néhány Brodszky Sándor látható a többi között. Aztán kisvártatva rájöttem, hová „rejtették” a feliratokat: az egyik kiállított újságba. Bízzunk benne, hogy a látogatók hamar rájönnek erre.

A következő nagy fejezet a 19. század második fele, amikor változott a tájképfestészet, és kialakult a plein air. Az atmoszféra megjelenítése, a levegő és a fény jelenségeinek ábrázolása lett a cél. Mészöly Géza az elsők között mutatta meg képein a Balaton vagy a Tisza árterületeinek halászokkal, nomád cigányokkal benépesített világát. Az állandóan változó természetet új megközelítésben, szűkebb, újszerű képkivágásban igyekezett vászonra vinni. A tárlat elmaradhatatlan képe természetesen Szinyei Merse Pál Majálisa 1873-ból, amely az impresszionizmus előfutárának tekinthető európai viszonylatban is.

A kiállításon nagyon izgalmas a műtermek és önarcképek címet viselő szekció. Temple János Stróbl Alajos munka közben című olajfestménye igazán különleges hatású alkotás. Azelőtt ez a kép sem szerepelt az állandó tárlaton.

Székely Bertalan huszonöt éves korában festett önarcképe határtalan önbizalomról tanúskodik, nyoma sincs rajta a szerénységnek. Feljegyzések szerint a mester a müncheni akadémián gyakran mondogatta társainak: „Ezt én mondom, a csíki székely.”

1867 után beköszönt a portrézás fénykora. Addig is népszerű volt ez a műfaj, ekkor azonban teret hódított a realizmus, a közvetlen hatású kép lett a fontos, a jellemábrázolás.

Nagyszerű példája ennek a festői felfogásnak László Fülöp XIII. Leó pápa megejtően egyszerű festői eszközökkel megfestett portréja. Szent István államalapításának és a kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából a Rómában élő Fraknói Vilmos püspök kezdeményezte a pápánál, hogy festesse meg arcképét a Magyar Nemzeti Múzeum számára. László Fülöpöt mélyen meghatotta a pápával való találkozás, az a perc, amikor megpillantotta a kilencvenéves embert „az ő élénk fehér sápadtságában”. Egy levelében említette, hogy a portrén szerette volna visszaadni „azt a fenséges arcot és azt a jóságos lelket, amely az arcot besugározta”. Az arcmás négy ülés után készült el. A művész a ruha kidolgozásához másik modellt használt, a kezeket pedig a pápa egy rokonának a keze alapján festette meg. A szentatyának nagyon tetszett a kép, és a művészt pápai aranyéremmel jutalmazta, személyes ajándékként pedig egy kendőt adott neki. A portré az 1900-as párizsi világkiállításon is sikert aratott: elnyerte az egyik aranyérmet. Eddig ez a kép sem volt látható az állandó kiállításon.

A Nemzeti Galéria mostani, újrarendezett tárlatán olyan alkotók is helyet kaptak, akik korábban egyáltalán nem, vagy csupán egyetlen képpel szerepeltek, mint például Baditz Ottó, Hegedűs László, Eisenhut Ferenc, Peske Géza, Halmi Artúr, Pataky László. Vagy Tóth László, akinek a Szépség, pénz, szerelem (1894) című triptichonjával fejeződik be a kiállítás. Tóth képe a modern világ erkölcsromboló működését állítja pellengérre. A fiatalon elhunyt festő szimbolikus-allegorikus kompozíciójával az önmagából kifordult világ „oltárképét” festette meg.

S innentől beköszöntött a 20. század…

(A Magyar Nemzeti Galéria „19. századi művészet, a reformok korától a századfordulóig” című újrarendezett gyűjteménye egész évben folyamatosan látogatható, nyitvatartási időben.)

Fotó: Mng.hu

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. február 19-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria