A római egyházmegye papságával találkozott Ferenc pápa

A találkozóra Angelo De Donatis érsek, a pápa római helynöke levélben hívta meg a papokat és diakónusokat. „Éljük meg együtt a közösségi bűnbánat szertartását, a gyónás lehetőségével, végül pedig hallgassuk meg a pápa szavait”– írta.

A találkozó zárt ajtók mögött zajlott, lehetőséget adva a papságnak arra, hogy megvitassa a közösségeket és a plébániákat érintő kérdéseket, valamint az úgynevezett „lelki betegségeket”, amelyeket a szeptemberi egyházmegyei tanácskozáson tárgyaltak. Ezek: a kirekesztő gazdaság, az önző tunyaság, a kényelmes individualizmus, az egymás közti háború, a meddő pesszimizmus és végül a spirituális világiasság. A lelki betegségek témája abban segíti a közösségeket, hogy a tisztázás, a megtérés és a megtisztulás jegyében gyümölcsözően éljék meg ezt az időszakot. Hiszen, ahogy a püspöki tanács által szerkesztett szórólapon megfogalmazták: nem az egészségeseknek van szükségük az orvosra, hanem a betegeknek. Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű buzdítása nyomán a közösségek lelkiismeret-vizsgálatot tarthatnak, hogy korrigálják az irányt, és megújult lelkesedéssel hirdessék húsvét evangéliumát az emberiségnek.

A római egyházmegye papjai korosztályok szerint tették fel előzetesen kérdéseiket püspöküknek. Ferenc pápa a találkozó során szabadon válaszolt az érintett problémákra.

A fiatal papok tették fel a kérdést: hogyan lehet a mai világ ezernyi változó körülménye közepette megélni a papi hivatást? Ferenc pápa válaszában arra biztatta a fiatal papokat, hogy ne foglalkozzanak a körülményekkel. Inkább lépjenek tovább, és keressék annak a módját, hogy helyesen éljék meg saját elkötelezettségüket. Fontos, hogy minden pap Jézus példája nyomán keresse a saját stílusát, és ne a körülmények határozzák meg őt. Ennek érdekében folytassanak az Úrral személyes párbeszédet – ajánlotta a pápa –, vegyék számba saját korlátaikat és képességeiket. Ebben az önvizsgálatban szükség van egy tanúra is, egy „bölcs öregre”, aki segít a megkülönböztetésben. Végül arra mutatott rá a pápa, hogy a pap, jóllehet cölibátusban él, mégsem magányos ember, mert egy „papi baráti kör” veszi körül.

A középkorú, a negyvenes, ötvenes éveikben járó lelkipásztorok előtt álló kihívás az életeszmények újrafogalmazása. Ebben a korban már kevésbé támaszkodhatnak a családi hátterükre, és felbukkannak az egészségügyi problémák is. Fölmerülhet a túlzásba vitt munka problémája is, amikor a pap nem foglalkozik magával, csak a tennivalóival. Ennek kapcsán kértek a lelkipásztorok eligazítást püspöküktől.

Sok kísértés időszaka ez – mutatott rá Ferenc pápa –, amikor szükség van az átalakulásra, a változtatásra. Enélkül a hivatás válságba kerül, a kettős élet vagy a hivatás elhagyása fenyeget. A dolgok ekkortájt már megnyugodnak, nincsenek jelen a korábbi nagy érzelmek, de van egy mélyebb probléma – hangsúlyozta a pápa –, amit belül kell megoldani, ez pedig a hovatartozás kérdése. Vagyis annak tudata, hogy a pap hozzá tartozik „egy testhez”, az egyházmegyéhez, a papsághoz, és megosztja az örömöket, együtt jár másokkal az úton. Ferenc pápa egy konkrét tanáccsal is szolgált: veszélyes ebben a korban egyedül járni, ez esetben azonnal segítséget kell kérni. Ebben az életkorban az imádság önátadássá válik, amikor a pap másoknak adja önmagát, hogy ők növekedjenek, miközben ő maga kisebbedik. Egyúttal el kell kezdeni megtanulni elbúcsúzni és leköszönni, amit nem lehet rögtönözve csinálni.

A papság idősebbjei, akik harmincöt-negyven éve vagy még hosszabb ideje szolgálnak, a gyors változások korában sokszor fáradtságot éreznek és egyfajta alkalmatlanságot a további szolgálatra. Az idős atyák azt kérdezték a pápától, hogy ő miként tudott szembenézni ezekkel a nehézségekkel, és mire támaszkodott ebben.

Ferenc pápa válaszában megerősítette őket, hogy valóban nehéz ebben a korban megtalálni a közös nyelvet másokkal, az új módszereket. A legfontosabb azonban – összegezte a pápa –, hogy azt tegyék, amire az embereknek szükségük van. Ez a korszak a mosolygás kora, amikor a pap barátságos tekintettel nézhet szét. Ebben az életszakaszban az atya együttérzésével lehet közel kerülni az emberekhez. Az életet jól ismerő idős papok közel tudnak lépni a sokféle emberi nyomorúsághoz. Nem beszélnek sokat, de talán egy mosollyal, egy jó szóval, egy gesztussal nagyon sok jót tehetnek. Meg tudják hallgatni az embereket, akiknek oly sok mondanivalójuk van. Ez egy új feladat számukra: a meghallgatás szolgálata.

Ferenc pápa a találkozó során kitért még egy fontos szempontra: a korosztályok párbeszédére. A fiataloknak szükségük van a gyökerekre, főként napjaink virtuális világában, egy lényeg nélküli virtuális kultúrában, melyet megfosztottak a gyökereitől, és ami így nem tud növekedni. Ezen a hiányon tudnak segíteni az idősek, amikor segítenek a fiataloknak abban, hogy rátaláljanak gyökereikre. „Ez egy sajátos hivatásunk – mondta a pápa önmagáról is –, hogy együtt legyünk a fiatalokkal, mi, álmot hordozó öregek.”

Végül egy fájdalmas személyes emlékét és megnyugvást nyújtó segítségét idézte fel abból az időből, amikor véget ért egy fontos vezetői megbízatása: „Nagy vigasztalanságot éreztem, sötét időszak volt az, amikor azt éreztem, vége az életemnek. Ami akkor segített nekem, az a tabernákulum előtt végzett imádság volt.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír