A szipkás hölgy és a lowoodi árva – Anne Glenconner: Az udvarhölgy

Kultúra – 2020. június 28., vasárnap | 13:01

Aki kézbe veszi ezt az eredetileg 2019-ben, a rangos Hodder and Stoughton Kiadónál napvilágot látott könyvet, „párhuzamos életrajzok” birtokába jut, pontosabban egy önéletíráséba és egy, a Windsorok, de különösen Margaret hercegnő életébe tapintatos szeretettel bekukucskáló történelmi és asszonytörténeti portréregényébe.

Szerzője az 1932-ben, dúsgazdag és nagyon előkelő brit arisztokrata családba született Anne, akinek apja Leicester ötödik grófja, anyja pedig Elizabeth Yorke grófnő volt. Ő ebben a történetben a lowoodi árva, egy huszadik századi Jane Eyre, csakhogy nem polgári, kisnemesi, hanem főúri regiszterben. Igaz, ő nem egyházi árvaházban élte kislánykora napjait, hanem Anglia ötödik legnagyobb birtokán, Holkhamben, de gyengédséget, szeretetet vajmi keveset kapott. Részben a legendás angol hagyománytiszteletnek tudható be, hogy 1971-től egészen 2002 elejéig II. Erzsébet húgának, a mindig szipkából pöfékelő Margaretnek az udvarhölgye lehetett, hiszen anyja az 1953-as koronázástól kezdve évtizedekig kamaráshölgyként, kiemelt rangú udvarhölgyként teljesített szolgálatot az uralkodónő mellett. Pozícióját azonban Anne Glenconner annak is köszönhette, hogy gyermekkori barátság fűzte az ifjabbik Windsor-lányhoz, akit ezekkel a szavakkal jellemzett: „Margit hercegnő csak három évvel volt több nálam, és szoros barátság alakult ki köztünk. Tele volt huncutsággal, humorral és fantáziával – ennél jobb barátnőt senki sem kívánhatott magának.” Ugyanilyen szeretettel emlékszik vissza a szerző arra is, milyen megrendítő élmény, mekkora öröm volt Albion gyermekei számára 1940-ben, egy évvel a Hitlernek küldött hadüzenet után a két királyi gyermek kis rádióbeszéde: „Mindnyájan visszaköszöntünk, mert azt gondoltuk, hogy hallanak minket, és valahogy úgy képzeltük, hogy benne vannak a rádióban. A két hercegnőt hősnek tartottuk.” Anne már udvarhölgyi évtizedei előtt gyakran találkozott Margarettel, többek között Skóciában, a Downey Park nevű birtokon, ahol szüleinél sokkal melegebb szívű nagynénje, Bridget vette őt és testvéreit a szárnyai alá, míg a szülők Egyiptomban éltek. Ez a kedves, de különös asszony a Keresztény Tudomány követője volt. E csoport tagjai – érdekes ebbe éppen most belegondolnunk – abban hittek, hogy a betegség egy illúzió, amely imával korrigálható. 

A szeretetre vágyó kis Anne, ha gyöngédséget nem is, érdekes feladatokat kapott mogorva nagyapjától: kéthetente kötelessége volt „kiszellőztetni” Leonardo da Vinci 72 oldalas kéziratát, a Leicester-kódexet, amelyet Bill Gates jóval később, 1994-ben 30,8 millió dollárért vett meg. A nagyon angolos neveltetésű és önfegyelmű kislány árvaságát, „lowoodiságát” időnként kis vigaszok, apró örömök tudták feloldani: mint az 1945-ös Bécsben kóstolt, az amerikai katonáktól vásárolt vajjal és tejjel készült Sacher torta, vagy a kezdetben levelezőlap nagyságú kis tévéképernyők csodája, s végül a Holkham Potterynek végzett munka, amikor az ifjú arisztokrata hölgy a birtokukon készült porcelánokkal, cserépáruval ügyesen kereskedett.

Ezeket a polgárias foglalkozásokat – a jegyrendszer és a háborús nélkülözések múltával – a hagyományos felső tízezer életmódja váltotta fel. 1950-ben a debütáló arisztokrata lányok fehérruhás udvari bálja, majd egy elegáns holkhami házibál várt Anne-re; az utóbbin újra találkozhatott Margaret hercegnővel. 1953-ban pedig, első amerikai útja során, táviratot kapott: „Legyél nyoszolyólány a királynő koronázásán!” A regény negyedik, A koronázás című fejezete az események pontos krónikája. Többek között az is kiderül belőle, hogy az uszályhordó lányok, köztük e könyv írója, gyémántbrosst kaptak, amely két betűvel (E. R. – Elisabeth Regina) hirdette az új uralkodónő dicsőségét.

1955 nyarán, két évvel első szerelmi csalódása után, Anne megtalálta (vagy inkább megtalálni remélte) a párját a szintén arisztokrata Colin Tennant személyében. Az 1956-os esküvő két díszvendége az anyakirályné és fiatalabbik unokája, fogadott fotósa pedig az Anne apja által „Kattogtató”-nak csúfolt Tony Armstrong, Margaret hercegnő későbbi férje volt.

A kudarcos és megalázó párizsi és amerikai nászút nem csupán testi, de lelki csalódás is volt a fiatalasszonynak, aki már ekkor – első gyermekük fogantatásának heteiben – megtapasztalhatta férje gyakori dührohamokba torkolló természetét. Amelyet – a férfi anyja szerint – csak egy bögre kakaó tudott „meggyógyítani”. A rapszodikus, sőt, hisztériára hajlamos férj mellett Anne – angol fegyelem, óh! – 54 évet kibírt, és három fiút és két ikerlányt „termett”. Derűsebb időszakokat nem az öreg Angliában éltek meg, hanem a karibi Mustique szigetén, ahol olyan nevezetes vendégeik voltak, mint Brooke Shields – és természetesen Margaret, az ő Tonyjával. Az ikrek egyike, Mary pedig a hercegnő keresztlánya lett. Az öt Tennant gyereknek – Barbara Barnes személyében – egy igazi „Mary Poppins” jutott, aki később Vilmos és Henrik herceg dadája lett. Anne életében a legnagyobb csapást nem a férje gyakori hűtlenkedése jelentette, hanem az, hogy Charlie fia heroinfüggő, Henry pedig HIV-fertőzött lett, majd mindketten fiatalon elhunytak, Christopher pedig kis híján belehalt egy latin-amerikai motorbalesetbe. Ez a három tragédia részben azért volt meg- és túlélhető, mert Margaret hercegnő minden szeretetével és türelmével barátnője és udvarhölgye mellett állt, hosszú szabadságolásokkal támogatva családi, anyai gondjai közepette. Így viszonozta Anne számtalan segítségét, legyen szó olyan apróságokról, mint a „főnökasszony” homokutálatának kicselezése, vagy a humoros ausztráliai „koalaepizód”, és a tüdőgyulladása miatt helyette vállalt diplomáciai út a Fülöp-szigetekre, ahol az angol udvarhölgynek Imelda Marcos szeszélyeihez kellett alkalmazkodnia.

1985-től azután egyértelműen Anne lett a támogató, amikortól a láncdohányos, „szipkájába kapaszkodó” Margaret súlyos tüdőműtéten, majd egymást követő agyvérzések sorozatán esett át, végül pedig megvakult. Jóval 2001 végén bekövetkezett halála előtt a hercegnő még viszontláthatta első nagy szerelmét, Peter Townsend katonatisztet. Egykori udvarhölgye, Anne, az „örök túlélő” angol hölgy megható módon idézi fel azt a pillanatot, amikor 2002. február 15-én a már jóval több mint 101 éves anyakirályné – két hónappal a halála előtt – tolókocsijából felállva hajtott fejet kisebbik unokája koporsója előtt. 

Ez a két, egymásba kapaszkodó, egymást újra meg újra megmentő női sors több okból is lenyűgözheti az olvasókat. Egyfelől megmutatja az angol lányok, feleségek és anyák legendás erejét és türelmét. Másfelől pedig nem elfogult, hanem csupán alapos és körültekintő védőbeszéd egy olyan történelmi személyiség, Margaret Windsor érdekében, akit sokan és sokféleképpen hurcoltak meg és ábrázoltak. Többek között szélsőséges gesztusai, szeszélyei és gyakori alkoholfüggősége miatt a bulvársajtó. De nem bánt vele sokkal különbül a filmipar sem. A Hercegnők című, a királylányok első békeéjszakáját felidéző, nem túl sikeres mozitól A koronáig, amely a közelmúlt kedvelt és végtelenül hosszú történelmi tévésorozata, mindig és mindenütt neki jutott a „rossz kislány” szerep, komoly és kötelességtudó nővére, a 67 éve uralkodó királynő ellenpontjaként. Anne Glenconner apró megfigyelései, baráti emlékezései, ha csak kicsit is, módosítják ezt a hamis képet.

Végül, de nem utolsósorban, az Anne-re jellemző, nőies kitérők hihetetlenül gazdag információ- és mentalitástörténeti tárat kínálnak a hivatásos anglistáknak éppúgy, mint az országot még csak távolról vagy rövid távú turistaként kóstolgatóknak! A vizuális élményekre vágyókat pedig a könyv végén egy gazdag történelmi és családtörténeti galéria várja.

Anne Glenconner: Az udvarhölgy – Egy nem mindennapi élet a korona árnyékában. Fordította Gondáné Kaul Éva, GABO Kiadó, Budapest, 2020.

Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. június 21-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria