A szurkolókat 12. játékosnak is hívják – Interjú a magyar papi labdarúgó-válogatott egyik tagjával

„Életem legfontosabb alkotóeleme az Istennel való kapcsolatom, aztán a családom, utána pedig a foci… Nem csak maga a játék, hanem annak minden eleme, főként a szurkolás. Édesapám egyszer elvitt egy LOKI–Újpest-meccsre, azóta számomra csak egy csapat létezik, a DVSC. Éppen ezért örültem a megkeresésnek, hiszen ritka az, hogy egy papot a profi foci világáról kérdeznek, ami látszólag távol áll mindentől, amit az Egyház képvisel… Pedig az Egyház nem akar mást, mint az ember életébe olyan segítséget adni, ami annak minden területén használható” – mondta az interjú elején Kocsis Dániel.

– Szerinted mire van leginkább szükségük a focistáknak, hogy győzzenek: lelki elmélyülésre, imára vagy inkább jó edzésre és taktikára?

– Elsősorban „szakmai” felkészültségre, ami az edzéseken és a taktikai értekezleteken épül bele a csapat játékába. A profi sportban a fizikai és taktikai felkészültség nélkül egyszerűen nem lehetsz eredményes. Viszont itt jön a képbe az ember lelke: ha nem vagy rendben „fejben” (én ezt inkább „lélekben”-nek hívom), akkor a nálad gyengébben felkészített, de sokkal lelkesebb ellenfeled jó eséllyel le fog győzni. Ez nemcsak a sportra, de az élet minden területére igaz. Nem véletlen, hogy a szurkolókat 12. játékosnak is hívják, hiszen sokszor azt a lelkesítő pluszt, amit semmi nem tud pótolni, ők adják meg a csapatnak. Ha lélekben rendben vagy, és tudsz a csapatért játszani, akkor biztosan tudsz majd összpontosítani is, ami sikerre vezet. Ezt segíti az ima és a lelki elmélyülés.

– Lehet bűn az, ha valaki rosszul vagy lelketlenül játszik? Ha igen, hogy nyerhet feloldozást?

– A bűn az, amikor tudva és akarva, direkt rosszat teszek. Szerintem nincs olyan profi vagy amatőr játékos, aki tudna lélektelenül focizni. A profi sportban a csapatvezetők felelőssége egy olyan közeg kialakítása, amiben a srácok akarnak teljesíteni, ahol van összetartás, ahol fontos az együtt küzdés. Ezt mindig értékelik a szurkolók is, akiknek csak az számít, hogy a játékosok mindent beleadva játszanak-e, vagy sem. Sajnos a profi sportban gyakran tapasztalható jelenség a „lélektelen játék”. Ez nem a sportoló hibája, hanem azé a közegé, amely ennek teret ad.

– Szoktál imádkozni, hogy nyerjen a kedvenc csapatod? Be lehet „imádkozni” egy gólt a kapuba?

– Az ima tárgya nem lehet a másik ember sikertelensége vagy bukása. Éppen ezért én abban nem hiszek, hogy kiimádkozhatom a csapat győzelmét, hiszen ez magában foglalja azt is, hogy a másik csapat veszít. Az ima csodákra képes. A profi fociban arra a csodára, hogy a sokat kereső játékosok valóban kiteszik szívüket, lelküket a pályára, azért, hogy nyerjenek – hogy érezzék a győzelem ízét, a befektetett munka gyümölcsét. Sajnos ezeknek a srácoknak sokszor ez nem motiváció. Aki szokott a csapatért imádkozni, annak a következő a tanácsom:

imádkozz azért, hogy minden játékos a legtöbbet akarja kihozni magából, hogy érezze a felelősséget, hogy a lelkesedés soha ne lankadjon.

Ha ezért tudunk imádkozni, akkor egy elveszített mérkőzést is élvezni fogunk.

– Meccs közben néhány illetlen kifejezés is kiszalad a szánkon. Ez ilyenkor belefér?

– Ez soha nem fér bele. Trágárkodni, csúnyán beszélni, káromkodni soha nem szabad. Nincs az a tét, ami jogossá tenne bármilyen illetlen kifejezést. Nekem ez minden meccsen nagy kihívás.

Amikor elered a nyelvem, tudom, hogy a lelkiatyámhoz kell fordulnom, mert elfáradtam… Nekem ez a lelki fáradtság mércéje.

A Kocsis Dániel nyíregyházi egyetemi lelkésszel készült interjút teljes terjedelmében ITT olvashatják.

*

A „Szólj be a papnak!” csapata Veres János református lelkészt is a foci és a hit kapcsolatáról kérdezte. Ez a beszélgetés ITT olvasható.

Forrás: szoljbeapapnak.blog.hu

Fotó: Móricz Csaba; szoljbeapapnak.blog.hu

Magyar Kurír