A veszély előérzete – Farkas István festőművészete

Kultúra – 2020. február 1., szombat | 17:01

Idősödő emberpár közeledik, majd mintha rögtön távozna is a képből a lélektelen tengerparti tájban, ahol minden szín élettelen. A víz kékje végtelenül sötét, a nő ruhája fakó. A másik uralkodó szín a sárga, de az is hűvös, rideg. A kalapos férfi mintha dühösen odaszólna valamit a nőnek Farkas István hátborzongatóan komor festményén.

Első ránézésre igazán nincs a képen semmi különös, a kompozíciója sem igazán jó, és mégis, talán éppen ettől, van benne valami nyugtalanító. A mű 1934-ben készült, a címe: Végzet

A Magyar Nemzeti Galéria egy kevésbé ismert, tragikus sorsú festőművész alkotásaiból rendezett kiállítást. Farkas István életművéből legalább 170 festményt és rajzot láthatunk a C épület földszinti termeiben.

Nagyon találó a kiállítás címe: Kihűlt világ; a kurátorok ennél kifejezőbbet nem is találhattak volna. Pilinszky János borzongató verse ihlette meg őket. A galéria termeit végigjárva, Farkas képei előtt állva úgy érezzük, mintha mindegyiken tél lenne. Havat nemigen látunk, mégis úgy tetszik, itt mindig hideg van. A tájak komorak, az emberek sokszor nehezen kivehető arckifejezéssel ülnek vagy állnak, de semmiképpen sem cselekszenek. Az 1938-ban készült Balatoni emlék című képen is ősziesen rideg, kora téli tájban áll szemben velünk egy fekete ruhás asszony. Tőle balra, a villanyoszlop mellett egy sírkőre emlékeztető műtárgy teszi még inkább vészjóslóvá a festményt. A nő arca közelről is kivehetetlen, a kép a realizmus és az absztrakció határát súrolja. 

Farkas nem pusztán a látható világot festi, hanem az érzéseit vetíti ki vásznain, és azokat közli a nézővel. Képei szürreális hangulatot árasztanak, szuggesztívek, semmiképpen sem lehet csak úgy elmenni mellettük. Mintha Edvard Munch vagy James Ensor látomásos képeit látnánk. A hasonlóságot a kurátor, Kolozsváry Marianna is felismerte, a kiállításon így ezektől az alkotóktól is láthatunk néhány – külföldi múzeumokból érkezett – képet. Talán senkit sem kell emlékeztetnünk Munch Sikoly című, sokat reprodukált művére, amely Farkas István képeihez hasonlóan ijesztően rideg, rémséges érzéséket kelt. A tárlaton egy Mednyánszky-kép is látható, a Külvárosi utca című. A „Csavargók az éjszakában” témakörhöz tartozik, hiszen Mednyánszky előszeretettel tanulmányozta és festette a hajléktalanokat, a kocsmatöltelékeket, a világ peremén élőket. Farkas alakjainak beállításai és festményeinek hangulata rokonságot mutat Mednyánszky vizuális megfogalmazásaival. Nem véletlenül, hiszen kapcsolatban állt a felvidéki származású festőművésszel, a nagyőri kastély egykori tulajdonosával. De mielőtt továbbmennénk, lássuk, ki is volt Farkas István. Honnan indult, mik lehettek a motivációi, miként alakult a művészi pályája, az élete, és hogyan fejeződött be, 1944-ben.

Bizonyosan sokan hallottak már a Singer és Wolfner könyvkiadó cégről, amely egykor Herczeg Ferenc lapja, az Új Idők kiadója volt. Farkas, aki a nevét 1915-ben magyarosította, 1887. október 20-án Wolfner István néven született egy asszimilálódott zsidó családban, Budapesten. Apja Wolfner József (1856–1932) műgyűjtő, könyvkereskedő, a már említett Singer és Wolfner cég egyik alapítója. Az apa és fia viszonya ellentmondásos volt. Farkas így írt erről: „A leigázottságra, a legyőzöttségre, az önérzet megsemmisítésére, a halálra nevelt, s nem a győzelemre, a sikerre, az életre.” Különös mondatok ezek, mélyreható következményekkel. Talán már ezzel is közelebb juthatunk valamivel a festő műveinek megértéséhez. Az otthoni helyzetét csak tovább nehezítette, hogy édesanyja, Goldberger Anna 1892-ben elmegyógyintézetben meghalt. 

Wolfner József 1894-ben indította az Új Idők című lapot, amelynek főszerkesztője Herczeg Ferenc, képzőművészeti szerkesztője pedig Lyka Károly volt. Az utóbbi ismertette össze Farkast Réth Alfréddal és Egry Józseffel. Középiskolai tanulmányait a Trefort utcai gimnáziumban kezdte el. Nyelveket tanult, emellett hegedült, lovagolt és teniszezett, ahogyan azt a tehetősek gyermekei tették akkoriban.

1898-ban került képbe Mednyánszky László, akivel Wolfner József szerződést kötött. Vállalta a festő zavaros anyagi ügyeinek intézését, képeinek értékesítését. 1900-ban maga Farkas is festeni kezdett. Első mestere Mednyánszky lett, aki nagy hatással volt rá. Munkamódszert, igényességet tanult tőle. 

Korai rajztanulmányai, amelyekből egy komolyabb válogatást láthatunk a kiállításon, még persze korántsem mutatják a későbbi egyéniségét, a csak rá jellemző látásmódot. Ez természetes, hiszen először meg akart tanulni természet után rajzolni. Ezeknek a próbálkozásoknak is a tanúi lehetünk a budavári Nemzeti Galéria kiállításán.

Wolfner József 1902-ben elindította a Művészet című folyóiratot, amelynek szerkesztője Lyka Károly lett. „Farkas Istvánnak belső szükséglet a festés, általa magyarázgatja meg önmagát önmagának. Tükör, amelyből önismeretet merít… Nála az élet összeforrt a festéssel ” – írja róla találóan Lyka. Festészetén keresztül így megismerhetjük az életét: a gyermekkori traumákat, rideg kapcsolatát apjával, nehéz, ellentmondásos személyiségét és lassan kibontakozó, egyedülálló munkásságát.

Farkas képeit nézve fölmerülhet bennünk a kérdés: vajon ki akasztaná ki szívesen a lakásában ezeket a szorongásokkal, félelmekkel teli, komor hangulatú festményeket? Túl sokan bizonyosan nem. Legföljebb csak a gyűjtők. Farkas azonban nem is a nagyközönségnek szánta a képeit, sokkal inkább kiállításokon akarta bemutatni őket, és persze a múzeumokra is gondolt. 

Életrajza szerint a Mednyánszky irányítása alatt töltött tanulóévek évek után, immár érettségizett fiatalemberként, Nagybányán folytatta festészeti tanulmányait, ahol Ferenczy Károly volt a mestere. 1907-ben Fényes Adolf műtermét látogatta. Fölmerült benne a gondolat, hogy további tanulmányok céljából Párizsba utazna. Apjával való hosszú alkudozások után végre kijuthatott a francia fővárosba. Itt az Académie de La Palette-ben együtt alkothatott az avantgárd jeles művészeivel: Fernand Léger-vel, Marc Chagall-lal és más, főként kubista festőkkel. 1914-ben részt vett az I. világháborúban, felderítő tisztként többször is kitüntették; a fronton is állandóan rajzolt, gyakorolt. 1918-ban olasz fogságba esett.

Ennek emlékeképpen festette meg később – a már említett Végzet mellett – egy másik jelentős képét, a Szirakuzai bolond címűt, 1930-ban. Ezen a realista képen egy szürrealista jelenetet láthatunk: a középen álló szakállas férfi fenyegetően felemeli a bal kezét, jobbjában száradt, tüskés agávéágat szorongat, azt a Szicíliában mindenütt termő növényt, amely csak egyszer virágzik, mielőtt elpusztul, és amelyet – ehhez a baljós festményhez méltóan – a halál virágának is neveznek. A háttérben az Etna füstölög, kihalt, vulkanikus táj, sehol egy fa, egy fűszál, az út sehová sem vezet. Nehéz a képet nem úgy értelmezni, mint a jövendő tragikus események előhírnökét. A szirakuzai bolond egy öreg halász volt, a falu bolondja, akit Farkas a szicíliai hadifogsága idején látott az úton bolyongani. Az öregember, aki az évek során belevakult a szikrázó napsütésbe, tapogatózva járja annak a Jón-tengernek a partjait, amelyről csak azok tudják, hogy a nap egy bizonyos szakaszában valóban koromfekete, akik már jártak Szicília keleti felén. Farkas ezzel az alkotással megteremtette „a saját iskoláját” – olvashatjuk a kiállításon erről a rendkívüli festményről.

1921-ben hazatért a fogságból, újrakezdte az életet és festői munkáját. Ugyanezen év áprilisában meghalt a bátyja, Pál, és ő lett a cég örököse, ezért az apja itthon akarta tartani. Ő azonban Párizsba vágyott. Időközben fölfedezte a Balatont, és Balatongyörökön együtt festettek Nagy Istvánnal. 

A Magyar Nemzeti Galéria kiállításán jó néhány portréja is szerepel, például Szomory Dezső arcképe 1921-ből. Brutálisan, szinte nyers erővel ábrázolja az írót: vastag szája, bal szemén a monoklija, középen elválasztott haja markánsan jelenik meg az alapozott rétegelt falemezen; igazi expresszív alkotás. Az 1920-ban készült Modellek – vagy más néven Asszonyok – című festménye csupa ridegség, magány és fenyegetettség. Depresszió és mély kiábrándultság érezhető a képen. A két nő között nincs kapcsolat, csak távolság; a sötét és világos tónusú mű drámai erővel hat a nézőre. Mindez nyilvánvalóan összefügg az I. világháború utáni időszak lélektani állapotával. Pedig a húszas évekre már valamiféle kibontakozás kezdődött szerte Európában. Ám nem mindenkinél. Korábbi írásaink egyikében már említettük, hogy Otto Dix, a frontot megjárt német katona, aki szintén festő volt, a háború után már sohasem tudott szabadulni a lövészárkok zajától, a halálgyárnak ettől a poklától.

A kiállítás egyik sarkában fekete-fehér képeken felidézhetjük a 20. század elejének Párizsát, a kávéházak világát. Láthatjuk Picassót a jobbján Amadeo Modiglianival, bal oldalt pedig André Salmon költővel a Montparnasse-on, a La Rotonde kávéház előtt, 1916-ban. 

Farkas István egész festői életműve mintha egy félelemmel teli, kiüresedett kor lenyomata volna, s egyúttal egy olyan alkotó művészi vallomása, aki maga is a kikerülhetetlen végzet felé tart.

Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás után a Sztójay Döme kormánya által hozott korlátozó rendelet, amely a zsidó származásúakat sárga csillag viselésére kötelezte, már vészjósló előjel volt. 1943-ban Farkas István még sok százezer sorstársával együtt abban reménykedett, hogy az állam és a kormányzó meg tudja védeni őket.  1944. április 25-én azonban Farkasnak jelentkeznie kellett a Rökk Szilárd utcai toloncházban. A festő szinte napra pontosan két hónapot töltött itt. Fennmaradt üzeneteiből tudjuk, hogy a helyzete ugyan egyre rosszabbodott, mégis reménykedve viselte a sorsát. 1944. június 23-án azonban átszállították a kecskeméti téglagyárba. Innen még lehetősége adódott arra, hogy üzenetet küldjön Herczeg Ferencnek. Kétségbeesetten kérte a segítségét, a segélykiáltás azonban nem érte el időben a címzettet. Farkast több mint 2500 sorstársával együtt néhány nappal később bevagonírozták, és Kassán keresztül az auschwitz-birkenaui haláltáborba szállították, ahol a megérkezés után azonnal a gázkamrába küldték.

„Ezek a hanyatló alakok a tájak ragyogó fényében, interiőrök félhomályában életszeretetet sugároznak. Mégis meghúzódik bennük a tudás, s titokban a veszély előérzete” – Kertész Imre sorai ezek.

(A kiállítás megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában március 1-jéig.)

Mészáros Ákos/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria