A zene Isten megnyilatkozása – beszélgetés Szathmáry Melinda zeneszerzővel

Nézőpont – 2016. augusztus 28., vasárnap | 13:00

Szathmáry Melinda a Piarista Rend Magyar Tartományának kommunikációs vezetője, emellett kezdetben a kelta, breton, moldvai csángó népdalkultúrából merítő, majd saját szerzeményekre építő Eclectica együttes alapítója, zeneszerzője. Hivatásáról, a hit és a művészet kapcsolatáról kérdeztük.

– A hit és a zene kezdettől fogva meghatározó volt az életében?

– Igen. A hitet mélyen megélő katolikus családból származom. A zenét illetően pedig a szüleim pici gyermekkoromtól kezdve klasszikus zenét hallgattattak velem, valamint rengeteg dalt énekelt nekem az édesanyám és az anyai nagymamám, ő főleg népdalokat és ringatókat. Három-négy éves koromban már örömmel hallgattam az Illést, a Beatlest, illetve népzenét, főleg a Muzsikást, ők meghatározó részei voltak az életemnek zenei téren. Kislánykorom nagy kedvence volt Koncz Zsuzsa és Halász Judit, az utóbbi mint klasszikus gyermekdal-előadó. Aztán minél nagyobb lettem, annál többfajta zenét fedeztem fel magamnak. Kilenc éves koromban kaptam egy hordozható szintetizátort a nagymamámtól, akinek nagyon sokat köszönhetek a zenei nevelésemben. Ezen magamtól tanultam meg játszani bizonyos szinten, főleg akkori slágereket, majd szignálokat gyártottam saját „házi” rádióműsorokhoz, melyeket barátnőmmel saját magunk szórakoztatására készítettünk. Tíz-tizenegy éves lehettem akkor, már ekkor szerkesztőnek készültem.

– Hogy kapcsolódik az Ön számára a zene a hithez?

– Hiszem, hogy a zene Istennek is egyfajta nyelvi megnyilatkozása. A Bibliából rögtön Dávid király jut eszembe, aki gyönyörűen játszott lanton és hárfán. Nem véletlen, hogy a hárfa az egyik kedvenc hangszerem, amely szerves része az ír zenei kultúrának. Húszéves tervemet váltottam néhány hónapja valóra, amikor megkértem Dóczy Gabriellát, hogy tanítson hárfázni.

– Amikor 2000-ben megalakította az Eclectica együttest, milyen célok vezérelték?

– Az Eclectica megalapítását megelőzően tizenöt éves koromtól gitároztam, s énekeltem templomi kórusban. Első gitároktatóm Mihók Anita volt, egy kedves barátnőm nővére, tőle tanultam meg a kottaolvasást. Nyilvánosság előtt tizenhét-tizennyolc éves koromtól kezdve léptem fel – ír zenével már akkor is foglalkoztam. Az első formációnkat Anitával alakítottuk, ami formálisan egy duó volt, Voice of the Shannon néven. A billentyűs hangszerek gitárra cserélésében amúgy az ír U2 zenekar a „ludas”, akik vallásos témák által ihletett dalokat is játszottak a nyolcvanas években. A Joshua Tree című lemezük (1987) akkora hatással volt rám, hogy elhatároztam, ezentúl gitározni fogok. Ettől kezdve mélyültem el igazán az ír népzenében. Később trióvá bővült az Anitával alakított duónk, majd jöttek új emberek is kedves barátok személyében, akikkel megalapítottuk a Blots & Notes nevű kvartettet. Több éven keresztül léptünk fel rendszeresen a Kosztolányi Kulturális Központban, a Várban és budaörsi klubokban is. Eközben megismertem a Greenfields zenekar vezetőjét, Mező Győzőt, aki meghívott énekes-gitárosnak akkor már komoly nevet szerzett formációjába. A közös játék egy-két évig tartott, majd néhány alkalmi zenei társulás után 2000-ben Hoppál Bulcsúval és testvérével, Mihállyal megalapítottuk az Eclecticát. A zenekar azóta többször átalakult mind zenei repertoár, stílus és tagság tekintetében, jelenleg a kvartettől a hétfős felállásig többféle formában lépünk fel. Tizenöt év alatt három lemezünk jelent meg. Célunk egy igényes, gazdagon hangszerelt, több nép kultúrájából is merítő muzsika létrehozása volt, amely mindenképp változatos, nem monoton, s a maga eszközeivel kifejezi azt a sokszínűséget, amely benne van az emberiség mindenkori történetében.

– Kinek volt az ötlete, hogy Eclectica legyen az együttes neve?

– A nevet nem én adtam, egy rendhagyó történet van e mögött. A bemutatkozó koncertünk Budaörsön volt, a jelenleg már családjával Németországban élő Molnár Vilmos barátom – az ottani U2-Klub akkori vezetője – hívott meg bennünket. Nem tudtuk az utolsó percig eldönteni, hogy mi legyen a nevünk. Két név keringett, ami egyszerre fejezte ki a magyar népzenéhez és a kelta mondavilághoz való kötődésünket, s ezek a Tolkien által megalkotott tünde nyelvet idézték. (Az egyik név Art Galen volt, a másikra nem emlékszem sajnos…) Nem tudtunk egyezségre jutni, ott álltunk a színfalak mögött, az első fellépésünkre várva, és nem volt még végleges nevünk. Molnár Vilmos volt az est műsorvezetője is, aki egyszer csak kipenderült a színpadra, és azt mondta: „Hölgyeim és Uraim, fogadják szeretettel az Eclectica Triót!” A zenénk ugyanis már akkor is elég speciális és „hibrid” volt, főleg az erdélyi népzenére, emellett az ír zenére és néhány breton zenei darabra épült, amit mi összekötöttünk, átírtunk. Már akkor is népdalszövegeket zenésítettem meg, vagy első körben zenét szereztem, amihez létező szövegeket (versek, népballadák) kerestem. Azóta is ez az alkotási „módszerem”.

– Nevezhetjük az Önök zenéjét világzenének?

– Manapság sokan azt hívják világzenének, amit nem lehet besorolni egyértelműen szorosan vett zenei kategóriába: nem mondhatjuk valamire, hogy szimplán dzsessz vagy csak folk. Ránk is ez jellemző; három fő stílusirányból építkezünk. A népzene nagyon erős gyökér, de mellette megjelenik a dzsessz és a rockzene is. Ötvözzük ezeket a zenei stílusokat, kezdettől fogva.

– Legutóbb megjelent lemezük címe: Korszakok. Egyfajta összegzése ez eddigi munkásságuknak?

– Ez a CD-nk kicsit olyan, mint egy gyűjteményes verseskötet. Főleg a saját, különböző időszakokban szerzett szerzeményeim szerepelnek rajta; vannak olyanok, melyeket tíz éve, másokat két-három éve komponáltam, mint például Sík Sándor Encián című versének muzsikáját.

– Sík Sándorról eszembe jut, hogy Ön szerepelt A százgyökerű szív című darabban, amit Dóczy Péter rendezett és állított össze a piarista pap költő, irodalomtörténész műveiből. Hogyan jött létre ez az előadás, amelyhez ön zenét is írt?

– 2013 őszén emlékeztünk meg Sík Sándor halálának ötvenedik évfordulójáról. Ebből az alkalomból szerveztem egy emlékestet a Sapientia Főiskolán, amelyre meghívtam Jelenits István, Lukács László, Borián Tibor atyákat a piarista rend részéről, akik személyesen is ismerték Sík Sándort. Mellettük Koltai András levéltáros is tagja volt a kerekasztal-beszélgetésnek, a moderátor pedig Horváth Bálint volt, aki azóta a budapesti Piarista Gimnázium igazgatója, magyartanár. Meghívtam Dóczy Péter színművész-rendezőt is, egykori piarista diákot, Sík Sándor-verseket felolvasni. Nem sokkal ezután Dóczy Péter megkeresett a Sík Sándor több művéből összeállított darab ötletével. Így született meg ez az összművészeti előadás, melyben vannak prózai, zenés és mozgásszínházi elemekkel kísért részek. A darab tartalmazza Sík Sándor naplójegyzeteit, édesanyjához írt leveleit, verseit, kiemelten a Keresztút című művét, amelyre az egész darab épül. A prózai részeket zenei köntösbe helyezett versek színesítik időnként. Sík Sándor édesanyját és egyben Szűz Máriát Jónás Gabriella jeleníti meg, míg Dóczy Péter játssza Sík Sándort. A pap költő belső hangját, lelkét pedig Szemerédi Bernadett alakítja. Dóczy Péter Krulik Zoltánt, a Makám együttes vezetőjét és engem kért fel a darab megzenésítésére, valamint arra, hogy mindketten szerepeljünk benne énekmondókként. Az ősbemutató 2014 szeptemberében – Sík Sándor születésének 125. évfordulója alkalmából – volt a budapesti Szent István-bazilika Lovagtermében. Azóta is sok helyen játszottuk. Ennek a darabnak az a specialitása, hogy a kis kápolnáktól kezdve iskolákon át a nagy színháztermekig mindenütt elő lehet adni. A közeljövőben, szeptember 17-én Bécsben ezzel a darabbal nyitjuk meg az Ars Sacra fesztivált. Nagyon érdekes, hogy minden tér átalakítja a darabot, szinte újra kell teljesen rendezni. Ez pluszmunkát jelent, de nagyon hálás feladat, hiszen mi is megújulhatunk ezáltal.

– Sík Sándor rendkívül sokoldalú személyiség volt: költő, drámaíró, irodalomtörténész, pedagógus, piarista tartományfőnök, cserkészvezető. Maradjunk most csak a költészeténél. Katolikus körökben úgy ahogy elismerik a jelentőségét, de az egyetemes magyar költészet bemutatásakor alig esik szó róla.

– Ezt én is így érzem, még a piarista gimnáziumokban sem szerepelnek a versei a kötelező olvasmányok között. Talán ennek az az oka, hogy az a költői kifejezésmód, amely az ő verseit jellemzi, ma már nehezebben érinti meg az olvasókat. Ezért, ha mondhatom, egyfajta missziós faladatot is vállaltunk a Százgyökerű szív című darab előadásával, hogy ily módon is bemutassuk a közönségnek az ő személyiségét és fantasztikusan sokrétű munkásságát. Labancz Zsolt tartományfőnök atya, miután megtekintette a darab ősbemutatóját, azt mondta, nagyon pozitív élményt jelentett számára, hogy ennyire újszerű köntösben hallotta Sík Sándor verseit, ezek után más szemmel közelít azokhoz. Az előadásunkkal sikerült olyan aspektusba helyezni ezt a költészetet, amely kinyitott egy kaput a nyitott szívű befogadó számára. Sík Sándor polihisztor volt, jó lenne, ha minél több emberhez eljuthatnának a gondolatai.

– Ön közel négy éve a magyarországi piarista rendtartomány kommunikációs vezetője. Mióta van szorosabb kapcsolatban a piarista renddel?

– Ez elég régi történet, a rendszerváltozás idejére datálódik. Tizenöt éves voltam akkor, és a budai Szent Imre-templomban hallottam Kállay Emil piarista atya prédikációit, aki rendkívül sokszínűen, irodalmi idézetekkel gazdagítva tartotta szentbeszédeit. Ez nekem roppant mód tetszett, elkezdtem járni az ifjúsági szentmisékre, hamarosan tagja lettem az ottani gitáros kórusnak. Itt visszaköszön a beszélgetésünk kezdete, a hit és a zene kapcsolata… az a három év meghatározó volt az életemben. Az említett gitáros kórusban játszott hegedűn és még három hangszeren a korábban említett Hoppál Bulcsú, innen származik a későbbi barátságunk, mély ismeretségünk. Minden olyan szentmisén, amelyet Emil atya celebrált, ott voltam, jártam a hittanóráira is. Aztán már jóval a rendszerváltozást követően, 1994-ben voltam először jelen Kecskeméten a piaristák húsvétján. Itt volt ekkor gimnáziumigazgató Lukács László atya. Ezután hosszú éveken keresztül minden húsvétot Kecskeméten töltöttem. A harmadik meghatározó élményem pedig Jelenits István atyához fűződik, akinek a műveit olvastam, hallgattam előadásait. Ők hárman indítottak el a piaristák irányába.

Emellett volt egy nagyon erős ferences kötődésem is, édesapám húga ugyanis húsz évvel ezelőtt belépett a klarissza apácák közé. Fent van azóta is Szécsényben. Az ő élete sem mindennapi, hiszen belsőépítészként kezdte a pályafutását, majd szakképzett kórházi nővérként dolgozott, végül apáca lett. Ő vitt engem először a ferencesekhez, tizenegy-tizenkét éves koromtól nyári ferences táborokba jártam. Ez a két rend volt meghatározó az életemben, míg végül a piaristáknál kötöttem ki.

– A piaristák kommunikációs vezetőjeként, illetve zenészként, énekesnőként, a hitben és a zenében élve, úgy érzi, teljes az élete?

– Ha teljesen őszinte vagyok, nemmel kell válaszolnom, mert a saját családi pillérem hiányzik. Nagyon jól és a helyemen érzem magam a piarista rendnél, ez rendkívül fontos dolog az életemben. Korábban nem az egyházban dolgoztam, hanem a nonprofit szférában, nemzetközi alapítványoknak voltam a kommunikációs felelőse, rendezvényszervezője. Aztán hat évig dolgoztam multiknak, voltam pr-felelős az Invitelnél, a Samsungnál. Teljesen más világban éltem. Most pedig úgy érzem, hogy végre megérkeztem… Természetesen a zene is változatlanul fontos számomra, emellett a fényképezés is kedves hobbim.

– Kommunikációs vezetőként mit tart különösen fontosnak?

– A folyamatos imázsépítést, a megfelelő és a rend által képviselt pozitív üzenetek közvetítését. Fontos pillér az online, az elektronikus és a print média egyaránt, valamint saját kiadványaink, mint például a Piaristák Ma magazin, könyvsorozataink a Levéltár és a Könyvtár révén, a tartományi honlap. A különféle típusú (kulturális, sport, tudományos, stb.) eseményeknek is kimagasló a szerepe országos szinten; legutóbb Öveges József és Kovács Mihály tudós piaristák emlékére rendeztünk jubileumi kiállítást.

A piarista rend oktató rend, kiemelten foglalkozik a szegény sorsú gyermekek felkarolásával. Ez rendkívül fontos, különösen a mai társadalomban. Emellett a piarista rend azt is megtestesíti, ami mindig is fontos volt számomra: a kultúrának, a művészeteknek, a tudományoknak egyik kiemelkedő letéteményese Magyarországon. Jövőre lesz négyszáz éves a piarista rend a világban, a budapesti iskola pedig háromszáz éves jubileumát üli. Ezek mellett az újraindulás huszonöt éves jubileuma lesz Szegeden és Vácott, Gödön pedig az ottani iskola Jelenits István atya általi megalapításának ugyancsak negyedszázados jubileumát ünnepeljük. Ez az egyetlen szakképző iskolánk. Azt hiszem, lesz bőven feladatom a következő időszakban, amelyet valójában már nagyon várok.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria