Adjuk át a helyet az imában Istennek! – Jézus-ima lelkigyakorlatot tartottak Létavértesen

Hazai – 2019. március 19., kedd | 13:47

Immár hagyománnyá vált, hogy március közepén Máriapócson Jézus-ima lelkigyakorlatot tartanak. Idén egy országhatár melletti település, a Hajdú-Bihar megyei Létavértes temploma és közössége fogadta a résztvevőket március 15–17-én.

Az idei lelkigyakorlatos hétvége vasárnapja egybeesett nagyböjt második vasárnapjával, Palamasz Szent Gergely ünnepével. Gergely volt az, mások mellett, aki a Jézus-imát magyarázataival közelebb hozta a hívekhez, így már nem csak a kolostorok falain belül létezhet ez az imamód.

A következőkben Kocsis Fülöp érsek-metropolita lelkigyakorlaton elhangzott elmélkedéseiből idézünk néhány gondolatot:

„A csönd tartalma, súlya, mélysége függ a szeretet minőségétől. Az Istennel való kapcsolatunkban is különböző szintek vannak, egyre magasabbra vezető szintek, vagy a mélységnek egyre mélyebb fokai. Ez nem lineáris folyamat, hanem viharos. Ezeket a hullámveréseket mi keltjük, a mi hozzáállásunk függvényei. Merni kell továbblépni, ne ragaszkodjunk a múlthoz. Ha egy könyvet olvasunk, lapozni kell. Az Úr elénk tár valami újat, valami bizonytalant, amitől félünk. Az Istenben való előrejutás végtelen. Ezért nem kell félnünk. Mindig az adott élethelyzetet kell látni. Most itt mi a feladatunk? Ki kell merítenünk a pillanatot. Magunkat tudjuk beletenni ebbe a pillanatba. Csak az Istenre figyelünk. Minden csöndünk más és más. Nyitottnak kell lennünk erre a végtelen kalandra, melyet az Isten tár elénk, hogy érzékelni tudjuk Isten végtelen szeretetét.

A csönd a szeretetkapcsolat legszebb kifejezése. Egy tartalmas tett, hasonló az Istennel való kapcsolatunkhoz, mely minél mélyebb, annál csendesebb. Az imádság nem elsősorban a mi tevékenységünk. Túllép az emberi cselekvésen. Átemeli az embert a transzcendens létbe. Ezt a véges ember nem tudja egyedül átlépni, hiába törekszik rá. Az ember vágyik a transzcendensre, mert érzi, hogy több annál, mint ami látható, hordozza az Isten képmását.

Ajándékként kapjuk, hogy az Eucharisztiában ez az átemelés Istennek lehetséges. A mennyből alászállott kenyér az, amivel elfogadta Krisztus a bűnös embert. Közénk jött, bűnösök közé. Nem lehet indok, hogy bűnösségünk miatt nem részesülünk az Eucharisztiában. Olyan sincs, hogy most megérdemeljük. (Nálunk, görögkatolikusoknál a szentségimádás tulajdonképpen az előszenteltek liturgiája. A hódolat végén magunkhoz vesszük, nem távolról szemléljük.) Éljünk ezzel a lehetőséggel! Ezáltal több vagyunk, mint önmagunk. Átalakul a lelkünk. Mások leszünk. Ő a kezdeményező, Ő jön le hozzánk, mi csak válaszolunk. Minél inkább mi vagyunk benne az imádságban, annál kevésbé jut szóhoz Isten. Háttérbe szorul. Hagyjuk, hogy Ő vezesse a beszélgetést!”

„A testünkkel is imádkozunk. A böjti időszakban végzett szertartásokra jellemző a meghajlás és a leborulás. A belső imánál viszont félreteszünk mindent, és a testünkről is megfeledkezünk. »Közelebb vagy hozzám, közelebb, mint én saját magamhoz« (Szent Ágoston). Az a feladatunk, hogy Krisztusra mutassunk. A mi életünk főszereplője nem mi vagyunk, mert a magunk személyiségét csak Krisztussal értelmezhetjük. Aki megtalálja Krisztust önmagában, az megtalálja önmagát.”

„Krisztus eleve közel van. József Attila írja, hogy bejárta a világot, aztán megtalálta a szívében az Istent (»Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot«). Ha úgy érezzük, hogy távol vagyunk az Istentől, akkor magunktól vagyunk távol, saját magunkat nem találjuk; és ezért elegendő, ha Krisztust keressük és megtaláljuk, mert annál inkább megtaláljuk a saját helyünket is. Ha Krisztussal egyesülünk, akkor Ő bennünk van, lényegünk mélyén. »Neki növekednie kell, nekem kisebbednem« (Keresztelő Szent János). Minél inkább át kell adnunk a helyünket Krisztusnak a saját életünkben, hogy ő cselekedjen bennünk, hogy akarata legyen a mi akaratunk; minél többet imádkozunk, annál inkább fölerősödik bennünk az Ő jelenléte. Szánjunk időt Istenre! Ez az alázat útja. Az alázat nem konfliktuskerülés, nem meghunyászkodás, nem összehúzzuk magunkat nyusziként, hanem átadjuk magunkat Istennek. Ez az igazi alázat. Ez az emberi kapcsolatainkat is segíti. Hiszen már nem félünk, hogy háttérbe szorítanak, elnyomnak. Most az imában szorítsuk magunkat háttérbe, adjuk át a helyet Istennek.”

„Az imában nem a mi akaratunknak kell teljesülnie, hanem az Isten akaratát szeretnénk kiimádkozni. A saját lelkünkbe csak mi tudjuk beengedni az Istent. De ez nem tétlenséget jelent, hanem dolgoznunk kell rajta, azonosulnunk kell vele. Ha úgy tudunk élni, ahogyan azt az Isten akarja, akkor békességben tudunk élni, még olyanokkal is, akik nem fogadnak el minket. Jézust sem fogadták el. »Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak« (Jn 15,20). Rajtunk keresztül az Isten akarata másokra is tud hatni. Ez olyan belső magabiztosságot ad az embernek, ami minden keresztényben meg kellene hogy legyen. Nincs mitől félni. Meg kell találni, hogy mire van szüksége a másik embernek, és ha az Istennel harmóniában élünk, ezt hamarabb felfedezzük. Aki nem boldog, az hálátlan, mert nem ismeri fel az Isten ajándékait. A Jézus-imában azért kell elengedni mindent, hogy Jézus Krisztus valósuljon meg bennünk. »Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal 2,20). Ez a magabiztosság onnan ered, hogy bennünk az Isten van, és a bennünk lévő Istenben bízunk.”

Vasárnap érseki liturgiával zárult a lelkigyakorlat. „Uram, jó volt nekünk itt lenni” – mondhatták a résztvevők Szent Péterrel, hogy aztán újult erővel térhessenek vissza a hétköznapokba; előtérbe helyezve Krisztust, a Jézus-imát ismételve: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Kaskötő Jánosné hitoktató beszámolóját teljes terjedelmében ITT olvashatják.

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Fotó: Havacsné Tiszai Aranka

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria