Ajtaja nyitva állt mindenki előtt – Rév Líviára emlékezünk

A Budapesten született, majd fiatalon kényszerűségből Párizsba emigrált művész háza vendégszerető otthona volt sok magyar zongoraművésznek, zenésznek. Március 28-án, százkét éves korában halt meg Párizs környéki otthonában.

Mácsai János zenetörténész moderálta az estet, amelyen három zongorista tisztelgett játékával Rév Lívia emléke előtt: Érdi Tamás Debussyt, Borbély László Kodályt, Mocsári Károly Chopint játszott.  Levetítették Mácsai János zenetörténész és Pálos György filmrendező Rév Lívia zongorista című dokumentumfilmjét, amelyet 2003 és 2006 között készítettek, végigjárva a művésznő életének múltbeli és aktuális színtereit. A filmben, amelynek megszületéséhez nagy segítséget nyújtott Csordás Klára Párizsban élő operaénekes, láthatjuk a budapesti házat, ahol Rév Lívia felnőtt, és ahol elhatározta, hogy zongoraművész lesz. Ez a döntés akkor született meg benne, amikor látta, hogy a szomszéd kislányhoz egy zongorát visznek be a lakásba. Megtudjuk azt is, hogy csodagyerekként már kilencévesen játszott a Zeneakadémián, s kezdetben Varró Margitnál tanulhatott, majd Weiner Leó és Székely Arnold voltak a mesterei.

Rév Lívia életére talán a könnyedség volt a leginkább jellemző. A törékeny alkatú fiatal lány a vészkorszak szenvedéseit, nélkülözését is óriási bizalommal és reménnyel telve élte át. „Nem lesz semmi baj” – gondolta, amikor fel kellett tennie a sárga csillagot, és az utcára kilépve éppen azt tisztelte meg egy fölötte átrepülő madár. „Én mindig hittem Istenben, de ezekben a nehéz időkben különösen a segítségemre jött… a leghihetetlenebb helyzetekben” – mondta el később Marton Árpádnak, aki interjúkötetet készített vele. Svéd Schutzpasst is csodával határos módon kapott: az orvosi rendelőben találkozott a svéd követség egy munkatársával, aki elintézte a papírokat az édesanyjának és a húgának is. A háborút követően Szegedre ment, ahol a sors iróniájaként a német tisztek által odaszállítatott Steinway-zongorán gyakorolhatott, majd Bukarestben kapott egy féléves turnélehetőséget. Innen Amerikába hívták, de a vízumot nem sikerült elintéznie. Ekkor sem keseredett el, jelentkezett egy zongoraversenyre, így utazhatott Párizsba. Megérkezése után azonnal érezte, hogy ott szeretne maradni, és a sors ismét kegyes volt a csupa derű fiatal lányhoz: megismerkedett egy francia fiatalemberrel, a komoly politikai karriert befutott Pierre Aubéval, akivel hamarosan házasságot kötöttek. Két lányuk született. A filmben Rév Lívia mesél a pályájáról is: Nagy-Britanniában (ahol az angol királynő egyik kedvenc zongoristája volt), Európa számos más országában, Japánban, Hongkongban, Afrikában, majd New Yorkban koncertezett nagy sikerrel, ám végül a család kedvéért lemondott a karrierről. Ezt követően is koncertezett, tanított. A film érzékenyen mutatja be, hogyan kísérte mindennapjait a zongorajáték, természetesen, könnyed és légies módon, mint az éltető levegő. Különösen Chopint, Debussyt, Mendelssohnt, Mozartot, Schubertet játszott nagy érzékenységgel.

Rendhagyó zenészsors az övé: amikor 2003-ban újra felfedezték Magyarországon, mindenki azt kérdezgette, hogyan lehetséges, hogy eddig nem tudtak róla. Nyolcvanhét éves volt ekkor – s a rá jellemző derűvel állapította meg, milyen szerencse, hogy még nem késő. Ezt követően koncerteket adott, mesterkurzusokat tartott itthon is. Az életét bemutató film a 90. születésnapja alkalmából készült el. Ebben már nem szerepelhetett, hogy még abban az évben Pro Cultura Hungarica díjjal tüntették ki. Szegeden 2012 áprilisában zsúfolásig telt koncertteremben adta utolsó hazai hangversenyét.

Marton Árpád 2007-ben interjúkötetet adott ki Rév Líviával készített beszélgetéseiből. A Kairosz Kiadó Miért hiszek? sorozatában megjelent könyv gyönyörűen érzékelteti, mit jelentett Rév Lívia számára a zenélés: „Én csak a magam kedvére szoktam zongorázni. Lehet azt másképp? (…) Szeretek nagyon természetesen zenélni… Nagyon egyszerűen. Nem hozzátenni, nem elvenni belőle, nem megváltoztatni.”

Mocsári Károly egy rövid írással emlékezett meg Rév Líviáról, akit a magyar zongoraművészek közül talán ő ismert a legjobban, hiszen évekig vendége volt Párizs melletti házában: „1989-ben, Vladimir Horowitz halálakor elterjedt az a szlogen, hogy az utolsó romantikus távozott el. Ugyan ki gondolta volna akkoriban, hogy három évtized elteltével újból késztetést érez az ember valami hasonlót gondolni, amikor Rév Lívia is itt hagy bennünket. A két zongorista persze teljesen más karakter volt, mégis hasonló és hosszú utat járt be. Ma már nem igazán tudok olyan élő emberről, aki személyesen ismerte, hallhatta Bartókot, Dohnányit, Weinert vagy akár Kodályt. Lívia néni mindig szívesen mesélt róluk, és gyakran idézte őket. Ő maga is hasonló elveket vallott és képviselt is zongorázásával, amely letisztult, sallangmentes, őszinte muzsikálás volt. A hétköznapjait is így élte. Kizárólag pozitív dolgokra koncentrált, s ezt próbálta mindenkinek megtanítani. Szinte sosem láttam rosszkedvűnek, de még igazából betegnek sem. Nem emlékszem olyanra sem, hogy panaszkodott volna. Ha aggódott valami miatt, az mindig másvalakiért volt, akinek segíteni akart, és segített is sokunknak. Önzetlenségét még inkább jellemzi, hogy nemegyszer inkognitóban támogatta a fiatalokat.

Híres volt vendégszeretetéről, gyakorlatilag állandóan lakott nála valaki, legyen az egy vendég a világ bármely részéről vagy egy növendék Magyarországról. Magam is hosszú éveken át élveztem a vendégszeretetét, és rengeteget tanultam tőle zenéről s az élet más dolgairól. Szívesen emlékszem vissza a beszélgetéseinkre. Remek humora volt. Azzal sem árulok el titkot, hogy kitűnően főzött, és szeretett is a konyhájában tevékenykedni. Szinte minden napra jutott egy-két vendég ebédre. Az ajtaja állandóan nyitva állt mindenki előtt.

Annak ellenére, hogy élete nagyobb részét a szülőhazájától távol töltötte, mindig szeretettel beszélt Magyarországról, és hosszú évtizedek kihagyása után boldogan tért vissza hazai pódiumokra. Növendékek tucatjai hallgatták mesterkurzusait. Úgy gondolom, hogy sokunknak nagyon hiányzik majd Lívia néni.”

Fotó: Párizsi Magyar Intézet

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2018. május 6-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.