Akitől áldást kérnek a vizsga előtt – Pacifika nővér a fazekak között és a lánykollégium élén

Külhoni – 2020. október 24., szombat | 14:26

Bereczki Silvia beszélgetett a Mallersdorfi Ferences Nővérekhez tartozó Pacifika nővérrel, aki 2016 óta egy egész leánykollégiumról gondoskodik.

Szívből jövő nevetés, kendőzetlen őszinteség és mély istenkapcsolat – ez a három jellemző jut eszembe, amikor Pacifika nővérre gondolok, akivel mintegy negyedszázados ismeretség köt össze. Nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, az ünnep a léleknek és a kedélynek.

Lőrincz Csilla 1992-ben lépett be a Mallersdorfi Ferences Nővérek közösségébe. Azóta sok helyen szolgálta a rábízottakat: Székelyudvarhelyen, a rend erdélyi anyaházában, Gyulafehérváron, Déván, Nagyváradon, Szépvízen és Németországban is többször volt gyakorlaton vagy tanulni. Közben Szebenben gyógy- és fejlesztőpedagógiát, Csíksomlyón lelkigondozást tanult. Most pedig már hetedik éve a Brassó belvárosában lévő egyetemi lánykollégiumukban gondoskodik az ott lakókról. Kezdetben megbízatása a konyhára vonatkozott: ízletes, meleg ebéddel várta haza nap mint nap a diáklányokat. Közben feltűnésmentesen gondoskodott a lelkükről is. 2016-ban pedig teljesen rábízták a kollégiumot. „Úgy érzem, itt most azt élem meg, amire a jó Isten tizennégy éves koromban meghívott” – mondja sugárzó arccal Pacifika. És indul a beszélgetés: én érdeklődöm, ő mesél…

Kérdésemre felidézi azt a pillanatot, amikor tizennégy éves korában a gyergyóremetei templomban, az oltár előtt ministránsként térdelve valami – nem: Valaki – mélyen megérintette, ő pedig a szíve mélyén kimondta: „Uram, az életemet neked akarom adni, és ott segíteni, ahol szükség van.”

„Ez a pillanat nagyon mélyen belevésődött a szívembe. Olyan mélyen érintett, hogy nem tudtam nem komolyan venni, és csak akörül forogtam, hogy miként tudom ezt megvalósítani, és mi az én feladatom ebben. Elhatároztam, hogy befejezem az iskolát, de közben készülök erre a hivatásra. Csak papi mintáim voltak, nővérekről nem is hallottam, hisz a kommunista rendszerben ilyenekről nem lehetett beszélni. Nagy csoda volt számomra, hogy a jó Isten így belém csepegtette ezt a vágyat.

Aztán, egy nap az iskolából hazamenet, a szomszéd néni megkérdezte: „Leánka, mért vagy olyan szomorú?” – »Jaj, Terus néni, olyan csúnyákat kiáltanak utánam.« – »Mit?« – »Apáca…« Még a szót sem ismertem. Ekkor ő behívott, és elmesélte, hogy ő a kommunista rendszer kezdete előtt a nővéreknél tanult. Ott lett nekem világos: »Uram, hát ez az út, amire Te engem hívsz.«

Otthon nem beszéltem erről, és a plébánosomnak sem mondtam, mert azt akartam, hogy először letisztuljon bennem. De olyan nagy volt bennem a vágy, mint soha semmi más iránt. Végül elmentem a plébánosomhoz, és elmondtam neki, hogy mit éreztem. Kezdetben nem is akart hallani róla. Azt mondta, ők szándékosan nem is beszéltek erről, hogy nehogy befolyásoljanak. Amikor 1990-ben befejeztem a tizedik osztályt, ő segített kijutni Magyarországra, mert látta, hogy milyen erős a vágy bennem, és milyen komolyan veszem. Tizenhat évesen mentem el tiszta egyedül. Csak annyit mondtak: »Amikor leszállsz a vonatról, egy különleges hölgy fog várni, akinek hosszú ruhája lesz, és a fején kendő.« Akkor láttam először nővért. Így kerültem az Árpád-házi Szent Erzsébet nővérekhez. Két évet voltam ott, vakokkal, mozgássérült gyerekekkel dolgoztam. Onnan a rend elküldött volna tovább Ausztriába.

Hosszú ideig nem jöttem haza, hogy szokjam a távollétet és ne ragaszkodjam, mert ott volt mélyen bennem: »Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám…« Végül, amikor hazajöttem szabadságra, Lázár Lajos pap bácsi elmondta nekem, hogy Udvarhelyen is vannak nővérek, akik karitatív munkát végeznek, és megkérdezte, hogy nem szeretném-e megismerni őket. Ekkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy talán haza kell jönnöm. Visszamentem, és elmondtam a főnöknőnek, hogy úgy érzem, vissza kell jönnöm az én népemhez. Nagyon nehezen engedett el, de azt mondta: „»Ha akár tíz év múlva is azt érzed, itt a helyed, gyere vissza.«”

(...)

A konyhai szolgálat szépségéről is lelkesen mesél: „Sokat jelent nekem Avilai Szent Teréz mondása, amit válaszként adott a nővérek bocsánatkérésére, hogy a konyha miatt elmaradtak az imáról: »Az Úr a fazekak között is ott van.« Megragadott embersége és az is, hogy a munka, ha úgy állunk hozzá, imádsággá tud lenni. Nem csak szeretem ezt a munkát, és érzékem van hozzá, hanem abban is látom az értéket, hogy míg például vágom a zöldséget vagy két kavarás között imádkozhatok azokért az emberekért, akik megjelennek a gondolataimban: »Uram, áldd meg őket, segíts nekik!« Vagy ha elmegy egy mentő, akkor is fohászkodom: »Uram, nem tudom, mi történik, de segíts!« Azért is hálás vagyok a konyháért, mert ott lenyugszik a lelkem, ott tudok tervezni, ott pattannak ki a jó ötletek, hogy milyen programot tartsak a lányoknak. Lelkileg ott tudok felkészülni. A lányok is jól megtanulták, hogy délelőtt nem zavarnak. Amikor pedig vizsgára mennek, sokszor odajönnek a konyhába áldást kérni.

Nem vagyok egyedül a konyhában. Hárman dolgozunk: Fausztina nővér, aki maga is konyhás volt, és Jézus. Nagyon jól megvagyunk.”

(...)

Hogy miért éppen ez a küldetés legkedvesebb a szívének, erről így vallott a mallersdorfi nővér:

„Mintha megérkeztem volna valahová. Brassó az a hely, amit annak idején a szívemben megéreztem. Itt családias hangulatban segíthetek másokon. Amikor idejöttem, megálltam az udvaron, és azt mondtam: »Uram, ha te engem ideraktál, a béke szigeteként akarom megélni.« Törekedtem is rá, hogy érezzék a lányok: amikor bejönnek az ajtón, itthon vannak, és a lelkük megnyugszik. Kint annyi futás van, és sokaknak nehéz a családi helyzete is. Gyermekkoromban én is sok mindenen keresztülmentem, és most már tudom, hogy a mélységből van kiút, de tőlem függ, hogy akarok-e kijönni a sötétségből. Isten nem itt vagy ott van, hanem magunkban hordozzuk, minden szívdobbanásunkban ott van, csak ezt kell tudatosítani, akkor is, ha nem érezzük, ha nem küld jeleket. Én is sokszor tapasztaltam, hogy szóltam hozzá, és nagy csend volt a válasz. Ilyenkor azt mondtam neki: »Te most csendben ülsz, mert ezt most én kell hogy eldöntsem. Rám bíztad.«”

(...)

Az interjú teljes egészében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria