Alámerülve az idő óceánjába – Margaret Atwood univerzuma (I. rész)

A kanadai írónő számtalan, egymástól igencsak különböző stílusban is otthon van, és szinte mindegyikben sikerült maradandót alkotnia. Írt már krimit, disztópiát, biopunkot, dráma- és mítoszfeldolgozást, de lélektani és történelmi tárgyú regényt is. Legismertebb műve A szolgálólány meséje, amelynek folytatását nemrég a magyar irodalomszerető közönség is kézbe vehette. E könyv megjelenése alkalmat ad arra, hogy néhány szóban kitérjünk a nyolcvanéves írónő itthon megjelent műveire.

Atwood szinte minden könyvének nő a főszereplője, így van ez az Alias Grace című regény esetében is. A 19. század közepén rejtélyes gyilkosság borzolta fel a kanadaiak életét: James McDermott és Grace Marks meggyilkolta gazdáját, Thomas Kinneart és házvezetőnőjét, Nancy Montgomeryt. A két cselédet hamar elítélték, McDermottot kivégezték, míg Grace végül életfogytiglani büntetést kapott. A zavarodott lány először elmegyógyintézetbe került, majd a kingstoni fegyház lakója lett. Itt keresi fel őt Simon Jordan pszichiáter, akinek szép sorban elmeséli az életét.

Az Alias Grace – melyből a Netflix sorozatot is készített – egy izgalmas történelmi utazás. Miközben szembesülünk a 19. századi szolgálók sorsával, ott állhatunk a pszichológia bölcsője mellett, megismerve az egymásnak ellentmondó, sokszor a sarlatánság határát jócskán átlépő módszereket is. A cím arra utal, hogy Grace a hatóságok elől menekülve elhunyt barátnője, Mary Whitney nevét használta. Ez a kétarcúság az egész regényt belengi. Vajon Grace tényleg egy naiv és befolyásolható lány, vagy az orránál fogva vezet mindenkit? Őszinte a doktorhoz – és az olvasóhoz –, vagy „csak szórakoztatja a szultánt”? A dr. Jerome DuPont képében felbukkanó egykori házaló, Jeremiah és Simon esetében is megtaláljuk ezt a kettősséget. Jeremiah tudatosan adja ki magát másnak, méghozzá a neurohipnózis szakértőjének, míg Simon lelkében a racionális tudós kerül szembe a szenvedélyek által befolyásolt szeretővel. S bár a regény végére sokkal többet tudunk, mint előtte, az kiderül, hogy hiába áll rendelkezésre megannyi dokumentum a gyilkosság részleteiről, a múlt valójában feltárhatatlan. Pont annyira megismerhetetlen, mint az ember benső világa. 

A Fellélegzés című kisregény a többivel ellentétben nem egy történetet mesél el, hanem egy lelkiállapotot ír le. A főhős ezúttal is egy nő, aki azért megy vissza gyermekkorának színhelyére, hogy megtalálja eltűnt apját. Ezt a művet talán leginkább ébredésregénynek nevezhetnénk, de fontos szerepet játszik benne a vezeklés is. A vízparti szülőházba visszatérő lány ugyanis egy abortusz miatt lát neki – igencsak sajátos módon – lelkiismerete megtisztításának. A főszereplő belső átalakulásának fizikai megnyilvánulásai is vannak – el kell jutnia egy bűnbeesés előtti, paradicsomi állapotba. Ez az írás tele van szimbolikus utalásokkal, éppen ezért nehezebben is értelmezhető, mint Atwood többi könyve. Az apa, a faház, a stég, az állatok, a víz, a csónak és az alámerülés jelképesen is felfoghatók. Sokan az amerikanizmus kritikáját látják benne, hiszen szereplői „puhányok és tespedtek”, modern létmódjuk pedig igen távol áll a természetközeli élettől. Úgy tűnik, hogy „az ember közbenső lépcső lett a robot felé vezető úton”. 

Ahogyan a Fellélegzésben, úgy a MaddAddam trilógiában is találkozunk a környezetével szembekerülő emberrel. A kettő keletkezése között harminc év telt el, ez pedig látszik a megközelítésbeli különbségen is. A történet a nem is oly távoli jövőben játszódik, amikorra már az élővilágot – beleértve saját magunkat is – a felismerhetetlenségig átalakítottuk. Ez a beavatkozás nemcsak a fizikai világot formálta át, hanem a társadalom szerkezete is alaposan megváltozott. A hatalom az óriáscégek kezében összpontosul, melyek saját biztonsági szolgálatuk segítségével próbálják meg fenntartani a rendet. Sikertelenül, hiszen egy vírus miatt az emberiség túlnyomó része meghal.

Az első kötetnek még két férfi, alias Hóember és Guvat a főszereplője, ám a második és a harmadik részből nyilvánvalóvá válik, hogy ezúttal is a nők állnak a középpontban. Koruk és helyzetük is eltérő, éppen ezért lesz érdekes, ki mit emel ki ugyanannak az eseménynek a felidézésekor. A trilógiából elsősorban Isten Kertészeit ismerjük meg. Ezt a különös vallást zöld kereszténységnek nevezhetnénk. A kertészek környezettudatos életmódjukkal készülnek az általuk száraz vízözönnek nevezett apokalipszisre. Van, aki szerint a közeledő vihart nem megállítani, hanem siettetni kell. Ezért hozza létre egy önmagát Guvatnak nevező zseni a transzgenikus kvázi-emberfajt, a guvatkákat. E „két lábon járó krumplik” csak növényeket esznek, abszolút szelídek, ráadásul a szexualitás okozta feszültségektől is mentesítve lettek. Természetesen létproblémáik sincsenek, kulturális igényük kimerül a rendszeres esti mesében. A katasztrófa végül be is következik, már csak az a kérdés, hogy a túlélő kertészeknek és a guvatkáknak sikerül-e kialakítaniuk egy újfajta életmódot. A MaddAddam három kötete mintha azt sugallná, hogy az emberiség környezetromboló tevékenysége mindenképpen szörnyű pusztuláshoz fog vezetni. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy marad majd, aki mindent újrakezdhet.

Fotó: Imdb.com

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 19-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.