Alámerülve az idő óceánjába – Margaret Atwood univerzuma (II. rész)

Kultúra – 2020. február 2., vasárnap | 17:08

A Canongate Books tulajdonosa, Jamie Byng indította el azt a projektet, melyben kortárs írók átdolgozták a különféle kultúrákból származó mítoszokat.

Pénelopeia című rövid műben Atwood Odüsszeusz történetét írta – vagyis inkább értelmezte – újra, méghozzá Ithaka királynéjának szemszögéből. Pénelopé életét elsősorban a nők határozzák meg: anyósa, Antikleia; Heléné, aki unokatestvére volt és Eurükleia, Odüsszeusz egykori dajkája. Az „okosszívű” Pénelopé, a hű feleség mintaképe immár a hádészban tartózkodik. Visszaemlékezésében minden hősiességtől megfosztja az eposz hősét: Odüsszeusz csak egy kicsapongó férfi, aki tíz évig tartó lumpolásának történeteit később úgy mesélte el, mintha azok csodálatos és izgalmas kalandok lettek volna. Odüsszeusz hazatérése után Télemakhosz felakaszt tizenkét szolgálólányt, mondván, hogy „szégyenteljes tettre vetemedtek”, és „kérőkkel háltak a házban”. Pénelopé visszaemlékezése tulajdonképpen a tizenkét szolgálólányért mondott beszéd. Ők azok, akikkel soha senki nem foglalkozott, akiknek esélyük sem volt arra, hogy bebizonyítsák az ártatlanságukat.

A Leonard és Virginia Woolf által alapított Hogarth Press 2015-ben egy Byngéhez hasonló tervvel állt elő: korunk klasszikusai írják meg Shakespeare valamelyik drámájának modern változatát. Anne Tyler például A makrancos hölgy, Jo Nesbø a Macbeth történetét gondolta újra, Margaret Atwood pedig az egyik legtalányosabb Shakespeare-művet, A vihart tette át 21. századi körülmények közé. Ez a látszólag könnyű tollal megírt könyv valójában rendkívül elmés. A Boszorkánymagzat (a cím A vihar egyik szereplőjére, Calibanra utal, akinek boszorkány volt az anyja) duplafenekű történetében Felix, az elbocsátott színházi rendező arra kap megbízást, hogy egy börtön lakóinak olvasási készségét javítsa. Ezt úgy valósítja meg, hogy betanítja növendékeinek Shakespeare egy-egy darabját. Amikor megtudja, hogy pont azok az emberek fognak látogatást tenni az intézményben, akiknek a mellőzöttségét köszönheti, elhatározza, hogy bosszút áll rajtuk, méghozzá A vihar színpadra állításának segítségével. Felix természetesen nem más, mint Prospero. S miközben tanúi vagyunk annak, miként formálódik az elítéltek e különös előadása, szép sorban beazonosítjuk az eredeti dráma többi szereplőjét is. Atwood emellett értelmezi is A vihart, felvázolva a különböző olvasatokat, többek között azt is, mely szerint a mű szereplői közül bizony sokan élnek valamiféle – belső vagy külső – börtönben.

Boszorkánymagzatnak tehát két, A vak bérgyilkos című regénynek viszont három szintje van. A 20. század elején született Iris az élete végén nekilát, hogy leírja fiatalkorának eseményeit. Ezzel párhuzamosan egy másik történettel is megismerkedhetünk. Testvére, a tragikus körülmények között elhunyt Laura egyetlen, azóta már híressé vált művet írt. Ez A vak bérgyilkos, melynek részleteit olvasva egy újabb réteg tárul fel előttünk, hiszen ennek a főhőse éppen egy fantasy novella elmesélésével szórakoztatja a barátnőjét.

Ezúttal is a női sors mélyére nyerünk bepillantást. A mű öt nemzedékről szól, s bár nem csak a nőket ismerjük meg, mégis a nagymamák, anyák és lányok kapcsolata az, ami vékony, de erős szálként végighúzódik a regényen. Úgy tűnik, a férfiak pénz és hatalom körül forgó világa mellett létezik egy másik, a nőké, amely semmivel sem érdektelenebb, sőt, talán még rejtélyesebb. Ez a regény a múltfeltárás analízise. Iris szeretne végre megszabadulni attól a titoktól, melyet egyedül ő ismer. Jól tudja, hogy az igazság felfedése szükséges, ám az már kétséges, hogy lehetséges-e.

Margaret Atwood nevét A szolgálólány meséje tette ismertté nálunk, elsősorban a regényből készült sorozatnak köszönhetően. Ennek a disztópiának az Egyesült Államok egy részén létrejött Gileád Köztársaság a helyszíne. Itt alakították ki vallási jellegű diktatúrájukat „a parancsnokok”. A nőknek nem lehet tulajdonuk, házasságot csak a kijelölt emberek köthetnek, és a lakosság életét más területeken is szigorúan szabályozzák. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy gyermekek születhessenek, ezért az anyákat begyűjtik – a gyereküket elveszik –, és átadják őket a parancsnokoknak. Ők lesznek a szolgálólányok, akik csak arra vannak, hogy teherbe essenek a parancsnokuktól. Ha a szolgálólány szül, a gyereket a parancsnokné neveli, az anyát pedig továbbküldik egy másik helyre. Offred – a szó jelentése Fredé, a szolgálólányok nevét ugyanis a parancsnokuk keresztnevéből képezik – beszámolójából megismerjük az életét, és az is kiderül, miként jutott el idáig.

Testamentumok című új regényében a kanadai írónő nem a sorozat második és harmadik évadából megismert vonalon halad, de nem is kerül feltétlenül ellentétbe az ezekben elmesélt történettel. Ezúttal a nők életét felügyelő Nénik kerülnek a középpontba. Bár nagyon szigorú szabályok kötik őket, cserébe részesülnek a férfiak által gyakorolt hatalomból. A könyvben három Néni emlékeit olvashatjuk. A fiatal Agnes a házasság elől menekül e szerzetesi jellegű szolgálatba, míg Daisy Kanadából kerül ide. Lydia nénit már az előző kötetből ismerjük – ő a Nénik legnagyobb tekintéllyel bíró vezetője. A Nénik elvárt erényei az „engedelmesség, az alárendeltség elfogadása és a kezelhetőség”. Életüket meghatározzák a titkok és a hazugságok, törékeny hatalmukat „ravaszkodással és fortéllyal” igyekeznek megőrizni.

A visszaemlékezés Atwood kedvelt narrációs eszköze, ennek segítségével teszi személyesebbé az elbeszélést. De vajon kinek ír az, aki papírra veti az emlékeit? Akad majd egyáltalán valaki, aki elolvassa? Ám nem csak a befogadó, hanem a szerző oldaláról is lehetnek kétségeink, hiszen az emberi emlékezet igencsak csalfa egy szerkezet. Ez a fajta múltidézés azonban nem feltétlenül azért érdekes, mert tárgyilagos. Ennek révén igazából az emlékező kerül közel hozzánk, fájdalmaival, küzdelmeivel és bizonytalanságaival együtt.

Margaret Atwood A szolgálólány meséjét 1984-ben, a berlini fal árnyékában, egy működő diktatúra szomszédságában írta. Talán ezért lett hátborzongatóan életszerű. A Testamentumokból ezzel szemben szinte teljesen hiányzik a drámaiság. Fredé viszontagságait szorongva olvastuk, Lydia, Agnes és Daisy sorsának alakulása viszont inkább egy kalandregényhez hasonlít. A Nénik világának bemutatása persze így is érdekes, ám a könyv végére marad némi hiányérzetünk, hiszen mégiscsak többet vártunk egy jól megírt mesénél.

A könyv utolsó lapjain – csakúgy, mint az első résznél – egy történészkonferencia munkájába nyerünk bepillantást. Itt jegyzi meg az egyik előadó, hogy a kollektív emlékezet téves, „a múlt nagy része alámerül az idő óceánjába”. Tudhatunk bár igen sokat a történelem kis és nagy szereplőiről, az, hogy mit éltek át igazán, örök titok marad.

Érdemes néhány szó erejéig kitérni arra is, hogy milyen szerepet játszik Atwood könyveiben a vallás és a hit. A Boszorkánymagzat című regényben közvetlenül nem jelenik meg a vallás, ám Shakespeare műve, A vihar értelmezhető a transzcendencia oldaláról is. A Fellélegzés moralizálás nélkül is képes morális üzenetet közvetíteni. A vak bérgyilkos egyik szereplője, a fiatalon elhunyt Laura kifejezetten vallásos, csak nem a megszokott módon. Hitét a visszaemlékező Iris természetesnek jellemzi: „ő Istennel nem rokonszenvezett, nem értett egyet, még csak azt sem állította, hogy értené. Ő Istent, ahogy mondta, szerelemmel szerette.” Laura hitének nincsenek doktrinális elemei, Isten léte számára magától értetődő. Érdekes, hogy A vak bérgyilkosban az Isten szó majd kétszázszor hangzik el.

Az Alias Grace című regényben a spiritizmus virágkorába csöppenünk bele. A racionális pszichológia és a babonára épülő szemfényvesztés ugyanannak a törekvésnek a két oldala: az ember a spirituális hagyományokat zárójelbe téve akar egyre többet tudni önmagáról.

Pénelopeia teljesen mítosztalanítja Odüsszeusz történetét. A feleség elbeszélésében minden olyan, mintha csak pletykák sorozatát hallanánk. A mítoszokat szeretik szimbolikusan értelmezni, ám a Kultúrantropológiai előadás című fejezet azt sugallja, hogy Odüsszeusz kalandjainak nincs rejtett értelme. Azért sincs, mert a tizenkét szolgálólány csak úgy rehabilitálható, és csak úgy emelhető be az emlékezés terébe, ha alakjukat nem allegorikusan, hanem hús-vér emberként fogjuk fel.

A szolgálólány meséje és a Testamentumok háttere egy vallási alapokon létrehozott diktatúra. Érdekes, hogy a kommunizmussal szembesülő Atwood egy olyan rendszert mutat be, amelynek nincs semmilyen történelmi alapja, hiszen sem a zsidó, sem a keresztény vallásra nem építettek még autoriter társadalmat. Valószínűleg azért nem, mert nem is lehet. A kereszténységre főleg nem – a jézusi tanítást ugyanis oly mértékben át kellene alakítani ehhez, hogy az eredménye már köszönőviszonyban sem lenne az eredetével. Ezt persze a kanadai írónő is tudja, az álszent gileádi rezsim ezért hasonlít inkább a kommunista diktatúrákra. Már az első könyvből is kiderül, hogy a vallásos külső színjáték csupán, a parancsnokoknak pedig eszük ágában sincs betartani a saját maguk által hozott törvényeket – csakúgy, ahogyan azt annak idején a kommunista rendszer kádereinél is láthattuk.

MaddAddam trilógiában olvashatunk Isten Kertészeiről. A csoport férfi tagjait Ádámnak, a nőket pedig Évának hívják – számokkal téve különbséget közöttük. Tanításukat elsősorban a Teremtés könyvére alapozzák, hiszen itt – ha rövid ideig is – még harmóniában létezett egymás mellett az ember és az őt körülvevő természet. Életformájuk igen radikális: kerülik a vegyszereket, egyszerűen öltöznek, minden hulladékot hasznosítanak, és a maguk által előállított, természetes alapanyagokból készült ételeket fogyasztják. Szellemüket pedig úgy óvják, hogy nem használnak semmilyen elektronikai eszközt. Bár mindenki őrültnek tartja őket, később kiderül, hogy egyedül ők látták pontosan, hova vezet, ha az ember gyökerestül átalakítja a teremtett világot.

Atwood szemmel láthatólag kedveli a Kertészeket. A könyvben még sajátos zsoltárokat is találhatunk, melyeket az író-olvasó találkozókon megzenésítve is hallhatnak az érdeklődők. A Kertészek szentként tisztelik azokat, akik a történelem során tettek valamit a környezetért. Teológiájuk a teremtett világgal való kapcsolatot helyezi előtérbe. Szerintük minden bűn abból fakad, hogy elbizakodottságában az ember a magántulajdonaként kezelte a Földet. Pedig Isten nem csak Noéval kötött szövetséget: „Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mező minden vadjával, amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával” (Ter 9,9–10). A Kertészek több helyen is készleteket halmoznak fel – ezeket hívják ararátoknak –, önmagukat pedig a túlélést biztosító bárkának tartják. A Kertészek természetesen csak a fantázia szüleményei, ám ki tudja, lehet, hogy előbb-utóbb előbukkan valahonnan egy természetvédő vallás. Napjainkban sokan törekednek arra, hogy a kereszténységnek is adjanak egy kis zöld árnyalatot.

Margaret Atwood regényei igencsak sokszínűek. Érdemes elolvasni őket.

Fotó: Imdb.com; Jelenkor Kiadó

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. január 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria