Alázatos, szent humorérzék – Alexander Schmemann év végi naplóbejegyzése 1979-ből

A nyugodt és csendes élet a csúcsa az értelemnek, a bölcsességnek, az örömnek és – nem jut eszembe jobb szó – az érdeklődésnek.

Az alázat nem egyenértékű a levertséggel, és nem is álszentséget jelent. Fenséges, királyi erény, mert a bölcsesség és a tudás eredménye, abból fakad, hogy kapcsolatba kerültünk az élet teljességével. A modern ember állandóan tesz-vesz. Egész civilizációnk állandóan beleveti magát a tevékenységbe – pedig azután az ember mindig pontosan ugyanott találja magát, ahol a nagy ugrás előtt is volt.

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy

pillanatnyilag nem az aszkézisről szóló építő vagy tudományos könyvek a legszükségesebbek, hanem főként alázatos, szent humorérzékre van szükség.

Ha a világ hatalmas nevetésben tudna kitörni egy-egy komor képű vezéralak arcát látva, vagy azokkal a balga fiatalokkal szembesülve, akik egész évben az öklüket rázzák és jelszavakat skandálnak, ha a világ észrevenné, mennyire ostobák egynémely nagy szavaink… Nem tudom, mi történne akkor. De egyvalamit tudok:

ez a nevetés értelmesebb és talán hatékonyabb is lenne, mint az, hogy betegesen és halálosan komolyan elemezgetünk minden egyes szót, amely az országok vezetőinek szájából hangzik el.

Az ostobaság leginkább a politika, a vallás, a nevelési problémák, a szociológia és a pszichológia területén terjed. Az ostobaság súlyos terhe nehezedik az emberiségre. Senkit nem ismerek, akit a munkája valamelyik ilyen területhez kötne, és ne hajlana arra, hogy értelem nélkül belevesse magát az esztelen tevékenységhajhászásba!

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: Pexels

Magyar Kurír