Álommunka-e az egyháztörténészé? – Robert Somerville-lel beszélgettünk

– Miért választotta a történészi hivatást?

– Ez meglehetősen összetett kérdés… Eleinte, fiatalkoromban csillagász szerettem volna lenni. Mindig is érdekelt a történelem, különösen az egyháztörténet, és szerencsére nagyon jó latinos háttérrel rendelkeztem a középiskolának köszönhetően. Idővel egyre inkább a történelem felé fordultam, és úgy éreztem, talán mégsem lenne nekem való a csillagászat. A latintudásomból és az egyháztörténelem, a vallástörténelem iránti érdeklődésemből szinte természetszerűleg következett, hogy végül a történészi, leginkább egyháztörténészi hivatást válasszam. Ahogy idősebb kollégám egyszer megfogalmazta: álommunka történésznek lenni egy egyetemen, ahol azért fizetnek, hogy olvassak.

– Említette, hogy a vallástörténet felé fordult. Ebben szerepet játszott esetleg a személyes hite? Vagy a másik oldalról közelítve: az egyháztörténelemmel való foglalkozás mennyiben erősítette vagy befolyásolta a személyes hitét?

– Ismét egy bonyolult kérdés… Keresztény vagyok, protestáns, de mindig nagy csodálattal adóztam a protestantizmus előtti egyházak, a katolikus és az ortodox egyház hagyományának. Az egyháztörténet iránti érdeklődésem ennek hatására fókuszálódott végül a középkori pápaságra. Ennek programjai, dokumentumai érdekelnek elsősorban. Habár protestáns vagyok, nagy csodálattal tekintek a pápaságra és annak történetére.

– A tudományos igényű megközelítés egy egyetemen természetes, de hogy látja, általában, a mai világban az ilyen megközelítésre, feldolgozásra mennyire nyitottak az emberek?

– Ezt gyakran személyes szinten nyilvánul meg. Önök, itt Magyarországon, különösen Budapesten láthatják Erdő Péter bíboros példáját, aki lelkipásztor, ugyanakkor tudós is. Ezek az aspektusok összemosódnak; a személyes hitem bármilyen átadása nem lehet független a tudományos munkásságomtól, akár a vallástörténelem, akár az egyháztörténelem terén.

– Mint anglikán keresztény miért éppen a zsinatokat választotta kutatási területéül?

– Sokat gondolkoztam rajta, miért nem római katolikus vagyok, vagy miért nem választom az ortodox egyházat. Ez végül is egy személyes döntés. Protestánsként nőttem fel, aktívan részt vettem az egyházunk életében, a presbitériumban – és ezek nagyon erős gyökerek. Teológiai értelemben nézve… ami számomra helyes, az talán nem lenne az valaki más számára… Nem vagyunk próféták, nem tudjuk, mit hoz a jövő – egyszer talán még katolizálok.

– Az első hét zsinatra szokták azt mondani, hogy a hit alaptéziseit rögzítették. Viszont az elválás (szkizma) pont a középkori zsinatok idején történt – hogyan látja ezt a kérdést? Illetve milyen jelentősége van ezeknek a középkori zsinatoknak egyháztörténeti szempontból?

– A kereszténység sokrétű, nem az egész kereszténység fogadja el ezt a hét ökumenikus zsinatot. Van olyan protestáns felekezet, amelyik csak a niceait fogadja el; a kalkedoni zsinat külön problémát jelent. Elsősorban a katolikus és az ortodox egyház közös koncepciója a hét egyetemes zsinat. Soha nem született pápai dokumentum arról, hogy voltaképpen hány zsinatot tekintünk egyetemesnek, és a történészek maguk is eltérő válaszokat adnak erre a kérdésre. Az a lista, amit mi a hét egyetemes zsinatnak tekintünk, a középkor végére szilárdult meg.

De ami a lényeg, és valamennyire választ ad erre a bonyolult kérdésre az, hogy a középkorban, a 12–14. századi ökumenikus zsinatokon olyan dekrétumok születtek, amelyek aztán megtalálták az útjukat a kánonjogba, túlélték a reformáció viharait, érvényben maradtak a tridenti zsinat után is, egészen a 20. század elejéig.

– Ezek a zsinatok igencsak régen voltak, ráadásul zavarosnak tekinthető korokban zajlottak. Mennyire kutatható ez az időszak, illetve maguk a zsinatok?

– Én ezt próbálom tenni egész pályafutásom során…

– Van-e olyan zsinat, amelyik valamilyen oknál fogva különösen közel áll a szívéhez?

– Azzal kezdeném, amelyiket először kutattam: II. Orbán pápa (1088–1099 között volt a trónon) hívta össze a clermont-i zsinatot 1095-ben, ami arról ismert, hogy meghirdették az első keresztes hadjáratot. Ez bizonyos értelemben megtévesztő, de ez az, amit mindenki tud a clermont-i zsinatról. II. Orbán pápa zsinatai máig izgalmas területet jelentenek számomra, jóllehet szinte mindegyikről írtam már… Ennek a pápának a regiszterei mind elvesztek, de tudjuk, hogy léteztek; egészen a 13. századig megvoltak. Tudjuk, hogy Ibériában (Spanyolországban) le is másolták őket. Ez talán olyan Indiana Jones-os, de arról álmodom, hogy egyszer megtalálom az egyik példányát, egy spanyol vagy portugál kolostorban – ott elég rosszul vannak katalogizálva az anyagok, úgyhogy bármi előfordulhat. Akkor aztán nem lenne kérdéses, hogy ki volt a kedvenc pápám…

– Az esztergomi eucharisztikus konfererncián beszélt arról, hogy az Eucharisztia kérdése a 8–9. századig nem volt probléma. Meg lehet-e mondani, hogy miért pont ebben az időszakban került elő ez a kérdés?

– Pontosabban szóba került azért addig is, de az átlényegülés maga a 9. századtól vált csak témává; és valójában senki sem tudja, miért pont akkor. Mint az előadásomban is mondtam, feltételezések vannak erről. A Karoling-kor reneszánsza egy meglehetősen változó világ volt. Van, aki Paschasius Radbertusra hivatkozik, aki értekezésében (De corpore et sanguine Domini) először írta le az átlényegülést; azt kereste, ami egyszerre áhítatos és intellektuálisan szofisztikált – és ezzel állt elő…

Fontos, hogy Paschasius azt írta le, amiben valóban hittek az emberek – ő nem skolasztikus, nem is ismerte azt a terminológiát –, és kijelentette, hogy a kenyér és a bor Krisztus teste és vére. Izgalmas összefüggések: Paschasius, aki először írta le ezt a változást, rendkívül termékeny elme volt, és ő volt talán az egyik szerzője a pszeudo-izidori dekretáléknak is. Ámbár mi csak a kenyeret és a bort látjuk, az valójában Krisztus teste és vére. Ezek a pápai dekrétumok nem valódiak, de azt írják le, amiben hinni kell… Nem valódiak, de a valóságot írják le.

Tolmácsolt: Tarcsay Péter

Lejegyezte: Verestói Nárcisz

Fotó: Merényi Zita, Thaler Tamás

Baranyai Béla/Magyar Kurír