Ami nem múlik el – Lovistyék István Laurus atyára emlékezik a Kedves Kartársak Zenei Műhely

Kultúra – 2019. szeptember 8., vasárnap | 15:04

A Kedves Kartársak Zenei Műhely szeptember 14-én 14 órakor, az Ars Sacra Fesztivál keretében a Betegápoló Irgalmasrend császárfürdői Szent István király-kápolnájában mutatja be Ami nem múlik el című, Lovistyék István Laurus születésének századik évfordulójára emlékező zenei műsorát.

Laurus atya Lovistyék István néven született 1919. augusztus 6-án Dunakeszin, kovácsmester fiaként. A papi hivatás már gyermekkorában vonzotta. Kárpitos és díszítő szakiskolát végzett, majd egy ismerőse rábeszélésére jezsuita növendéknek jelentkezett a Manrézába. Innen hívták be katonának, ahol betegápolóként tevékenykedett. A kórházi munka mellett a jezsuiták engedélyével a piaristáknál tette le a középiskolai vizsgákat 1938-ban Szegeden. A II. világháború alatt, 1940–44 között a Honvédkórházban szolgált. A világégést követően a szovjetek sokakkal együtt elhurcolták, a brjanszki erdőben lett favágó és fogolytársainak lelki istápolója. Az Oltáriszentség már ekkor is élete középpontjában állt: az erdőben négy farönköt kinevezett kápolnának, és imádkozva, énekelve egyedül is megtartotta az ünnepi körmenetet. 1947 nyarán váratlanul hazatérhetett – csontig lesoványodva, 45 kilósan. Mivel a betegápolást élethivatásának érezte, és lelkivezetője korábban is az irgalmasok priorja volt, ebben a rendben lett jelölt, majd Egerben novícius, és újabb betegápolói tanfolyamot elvégezve, 1948. december 8-án letette az örökfogadalmat.

A kommunista hatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket és államosította a kórházakat, Laurus atya azonban továbbra is ápolta a betegeket, így tartva meg szerzetesi fogadalmát. Különböző munkahelyeken és egyre újabb szakképesítések birtokában az egészségügyben dolgozott, egészen 1980-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig. Visszakerült Dunakeszire, ahol a ’60-as évek elejétől lelkészi kisegítőként működhetett Brusznyai József plébános, teológiai tanár mellett. Az ő hatására végezte el nyugdíjasként a levelező teológiát (közben a nappali órákat is látogatta), kiváló eredménnyel, majd az irgalmas rend generálisának kérésére 1988-ban előbb diakónussá avatták, fél évvel később pedig pappá szentelték.

Négy évig Dunakeszin lelkipásztorkodott, míg 1992-ben újjáalakult az irgalmas rend budapesti konventje. Ugyanebben az évben Paskai László bíboros, prímás kinevezte Laurus atyát, a konvent akkor egyetlen papi tagját a Szent István-kápolna igazgatójává. A környékbeli hívek lelkigondozásán túl őrá mint az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) lelkészére hárult a betegek lelki ellátása is. (Az ORFI-t több államosított intézmény – köztük az irgalmaskórház – összevonásával alapították a szerzetesrendek feloszlatása után; a rend végül 2000-ben, hosszas tárgyalások után kapta vissza ingatlanait és kezdte újra működtetni a Budai Irgalmasrendi Kórházat.) Laurus atya hatalmas ajándéknak tartotta kései pappá szentelését, mint mondta: „amíg a magam feje szerint akartam pappá lenni, addig nem engedte az Úristen”. Ugyanígy Isten kegyelmének tekintette, hogy ő, aki sokáig fizikai munkásként dolgozhatott a betegekért, ezentúl lelkiekben lehet támaszuk.

Laurus atya óriási hatással volt az emberekre. Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke úgy emlékszik vissza egykori rendtársára, mint akiből áradt a jóság, a szeretet, a szelídség. Mások szavaiból az világlik ki, hogy Laurus atya életének a középpontjában az Oltáriszentség állt. A rendalapító Istenes Szent János lelkülete élt benne. Megtestesítette Krisztus igéjét: a legnagyobb legyen a legkisebb köztetek. Nemcsak hirdette a szeretetet, de élte is, hívei és rendtársai körében. Ministránsait különösen szerette, minden szentmise után megköszönte a szolgálatukat. Mindig volt ideje számukra, ha gondban voltak, a fiatalok gyakran felhívták telefonon, időnként nála vacsoráztak. Úgy bánt velük, mintha a saját gyerekei lettek volna.

Mester Zsolt, a Kedves Kartársak Zenei Műhely vezetője, a szeptember 14-i koncerten elhangzó dalok többségének szerzője lapunknak elmondta: történetük kitörölhetetlenül összefonódik Laurus atya emlékével. „Kis baráti társaságunk először 1994 nyarán verődött össze, Budapest különböző szegleteiből, s úgy alakult, hogy az irgalmasok Frankel Leó úti császárfürdői Szent István király kápolnája – a Leó, mi így hívtuk – lett az egyik állandó helyünk, ahol énekeltünk. Szerettünk ott lenni, barátságos, családias kis templom volt, ami nem csupán méreteinek volt köszönhető, hanem mindenekelőtt Laurus atyának… Szeleburdi fiatalok voltunk, olyan lelkesedéssel és hangerővel töltöttük be a kis kápolnát, hogy néha akadt idős hívő, aki még a fülét is befogta. Ám Laurus atya nemcsak hogy mindig örömmel fogadott minket, de egyenesen megdicsért, példának állított: Ne tessék befogni a füleket, inkább örüljenek, hogy ezek a fiatalok ide jönnek vasárnap este az Istennek énekelni, nem diszkóba vagy sörözni mennek. Pedig hát oda is mentünk… de a mi jó Laurus atyánk nem ezt látta meg. Pilinszky sorai jönnek elő, ha rá gondolok: »Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. / Csúf, de te gyönyörűnek találtál. / Végig hallgattad mindig, amit mondtam. / Halandóból így lettem halhatatlan« (Átváltozás). S még ez is: »…az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok«” (Dán 12,3).

Laurus atya 1998. december 27-ére virradó éjszaka adta vissza lelkét a Teremtőnek. Utolsó szentmiséjét élete utolsó napján, Szent István vértanú ünnepén mutatta be. Életpéldája, hithez való hűsége ma is lelki erőforrásul szolgál mindazok számára, akik egykor személyesen ismerték, ott voltak a közelében.

Fotó: Zuggó Zsolt

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria