Amikor megszűnik az emberi méltóság – Én, Daniel Blake

Daniel Blake (Dave Johns) jóravaló, tisztes ács, közel a hatvanhoz. Szívrohama volt, ezért orvosai eltiltották a munkától. Ennek köszönhetően kénytelen tapasztalatot szerezni a brit szociális háló kifinomult működéséről. A magányosan élő férfi akár hétköznapinak is mondható kalandjai során találkozik Katie-vel (Hayley Squires), a két gyermekét egyedül nevelő anyukával, aki szintén nehéz gondokkal küzd, lassan alig futja a napi betevőre. Daniel állhatatosan, önmagát meghaladva igyekszik mindent szabályszerűen megtenni a boldogulása érdekében, de úgy tűnik, az angol ellátórendszer olyan jól működik, hogy még ez is kevés. Emberség vagy bürokrácia? Ha az utóbbi igazán komolyan veszi magát, tudjuk jól, az előbbi nem fér meg vele egy lapon.

Az Én, Daniel Blake című film rendezője, Ken Loach (Tiltott táncok; Szesztolvajok; Halál sugárút; Barátom, Eric; Szabad világ stb.), aki immár túl van a nyolcvanon, nem most kezdett filmet készíteni a perifériára szorulókról, az elesettekről, a szociális problémákkal küzdőkről. Gazdag életművében játékfilmek mellett dokumentumfilmeket is jegyez. Persze a „szo­ció­­zás” hálás téma, könnyű hatásosnak, szívbe markolónak lenni, miközben még nagyot is mondhat az ember, de tudjuk, egy szinten túl a mocsárban való dagonyázás visszafelé sülhet el. Ken Loach mesterműve esetében ilyenről szó sincs. Különösen precíz arányérzékkel, pontosan méri az éppen szükségeset, hogy a realista történet hitelesen és nézhetően gördüljön tovább. Rendkívül finoman, de alaposan készíti elő a fordulópontokat adó jeleneteket, melyek egyszerűségükben működnek úgy, hogy a történet mégsem kiszámítható. Ilyen csendesen érkezünk el a film leg­to­rok­szorítóbb, zavarbaejtő jelenetéhez is, az ételosztáshoz. Csak a legnagyobb rendezők képesek kevés eszközzel, ennyire érzékenyen és drámaian ábrázolni egy lelkiállapotot. Lehetséges, hogy az egyszeri mozi közönsége átélje a szituáció erejét anélkül, hogy személyes tapasztalata lenne arról, mit jelent éhezni úgy, hogy az ember bármerre néz, ételt lát? Úgy tűnik, igen, mert aligha bírható el „szárazon” ez a néhány képkocka.

A film élettel teliségét nemcsak érzékenysége, hanem humora is adja, így mindig jut a hétköznapok örömeiből is. Ken Loach parádésan ellenpontozza a tragikusnak tűnő pillanatokat. Egyrészt nem csalódunk a mondásban, hogy mindig van lejjebb, másrészt mindig a legkeményebb szituációkban kap teret a segítőkészség, az emberség, és a remény megmarad. Nézőként nem tudjuk és nem is kell pontosan követnünk, hogy Daniel és Katie hol és miért akad el folyton a bürokrácia végtelen útvesztőiben. Nem ezért tudunk szurkolni nekik. Bár Danielről egyértelmű, hogy „ártatlan”, Katie vázlatosan előkerülő történetéből  pedig úgy sejthetjük, hogy valahol egyszer talán hibázhatott. De vajon számít-e ez?

A forgatókönyv, amely részben megtörtént események fel­hasz­nálásával született, a rendező állandó alkotótársa, Paul Laverty tollát dicséri. Jó volna, de nem reménykedhetünk happy endben, mégis végig lehet izgulni a filmet, hogy utána másként szemléjük európai, polgári életünket. Innen nézve talán furcsa, és mégis igaz, hogy mindez megtörténhet Nagy-Brit­tan­iá­ban, miközben könnyen megeshet, hogy kis hazánkban is lejátszódhat hasonló történet. Kérdés, hogy az ember van-e a rendszerért, vagy fordítva. Bízzunk benne, hogy az utóbbi az igaz, és nem építjük túl tökéletesre falansztereinket. A történetnek mintegy záradéka, ám mégis szerves része az utolsó, szinte különálló jelenet, amely egy dokumentumfilm keresetlenségével mered ránk.

Ken Loach ismét szólt. Lehet, hogy utoljára, hiszen már előző filmjénél is azt rebesgették, hogy a mester visszavonul. Ha így van, maga a film és az érte kapott második Arany pálma, a majd tizenöt másik díj mellett méltó lezárása az életműnek.

Fotó: Est.hu; Hetediksor.hu

Hajnal Gergely

Az írás az Új Ember 2017. február 12-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.