Amit magaddal viszel – Gondolatok A nomádok földje című filmről

Kitartó munkálkodásuk következménye az a csaknem milliónyi nincstelen, aki a 2008-as gazdasági válság miatt veszítette el a megélhetését. Chloé Zhao legújabb, Oscar-várományos filmje, a Jessica Bruder tényfeltáró könyve alapján készült A nomádok földje (Nomadland) róluk szól.

Fern (Frances McDormand) ráérősen matat furgonjánál az alkonyi szélben. Gyakorlott mozdulatokkal készül fel az éjszakára. Kicsit kiül még a lépcsőre, rágyújt egy cigire, gyönyörködik az alábukó napban, majd szedi a cókmókját és lefekszik. Villanyt nem éget feleslegesen, ahogy a fűtést sem kapcsolja be, ha nem muszáj – az ő helyzetében drága dolog az ilyesmi. Másnap új kávé, új műszak, új esély megkeresni a benzinre valót, aztán tovább kell állni a következő idénymunkára: hiszen Amerika nagy, sokan elférnek benne olyanok is, akik mindenüket egy gondos törődéssel átalakított furgonba rejtik. Ki a saját döntése alapján, ki kényszerűségből. Fern ilyennel is, olyannal is találkozik az útja során: mély életbölcsességeket és felszínes falvédő-szentenciákat hallgat, tanul mások megszenvedett tapasztalataiból és praktikus tanácsaiból, kedélyes tábortűzi dalolásokhoz és szomorú megemlékezésekhez csatlakozik, ám kedvét sosem veszíti el. Kétszer inog meg talán, s mindkét pillanat Dave-hez (David Strathairn) kötődik: az egyik a ragaszkodás, a másik a megállapodás veszélyeire figyelmezteti. Persze mindkettő egyúttal ígéret is: nem kellene végre kuporgatnia, és tartozhatna valahová. Fern végül meghozza döntését, a kamera líraian elméláz a tájon, majd főcím. 

Ha szigorúak vagyunk, A nomádok földje filmként tényleg csupán ennyi: egy idősödő nőt követünk végig az útján, ahogy átszeli Amerika Hollywoodból gyakorlatilag láthatatlan vidékeit. Aki pattogós párbeszédeket, fordulatos cselekményt vagy akár látványosan megmutatkozó drámát vár, az csalódni fog;

a kínai gyökerekkel bíró, de már az Újvilágban született rendezőnő ismerői azonban tudják, aktualizáló szociodráma helyett filmköltészet várja őket, mégpedig a legnemesebb fajtából.

Komoly, maradandó filmélményben lehet részünk tehát, ha engedünk a film szelíd vonzásának. Az alapként szolgáló tényregény valódi szereplői legnagyobb részt megjelennek a vásznon amatőr szereplőkként; Zhao csupán a főszerepekre kért fel hivatásos színészeket, akik eszköztelen játékukkal pompásan simulnak bele a stábba. A kamera pedig (operatőr: Joshua James Richards) méltóságteljesen libeg-forog, felfedez és tanít: hogy nyílik a réti virág, miképp jön a vihar, merről éled az éjszaka. Türelempróbáló film A nomádok földje, de csak az első negyedórájában: nagyjából eddig tart ugyanis, míg a napi információözönt félretéve megízleljük a rendező által vágott jelenetek érzékeny ritmusát.

Zhao vehetné melodramatikusra a hangvételt, elmerülhetne az önsajnáltatásban (alapkönyvünk nem is hagyja ki ezt a lehetőséget), de okosan nem teszi: egyszerűen bemutatja, milyen egy posztmodern nomád élete. Túl sikereken, kudarcokon, társadalmi elvárásokon. A tragikum halkan ott lebeg Fern feje fölött (a film szinte játszik azzal, hogy bizonyos jelenetek kifutása szembemegy az elvárásainkkal), s bizony akadnak azért letaglózó pillanatok: az Amazon rabszolgatartást idéző, beláthatatlan csomagolóhangárja éppen olyan rémisztő, mint az a tény, hogy ha elromlik szabad mozgásunk legfőbb eszköze, akkor bizony nincs miből megjavíttatni. A nagyszívű film a westernt és a pioníreszményt is csendesen eltemeti (ha ez egyébként nem történt volna még meg): a részleteiben csodálatosnak fényképezett táj összességében komor, riasztó üresség.

Rozsdaövezet, ahol már nincs tér a boldogulásra. E kihalt háttér előtt ironikus is lehetne nomádjaink vonulása, ám a rendező megóv minket ettől: finom empátiája lefegyverző.

Azt hiszem, túl sok időt töltöttem emlékezéssel, vallja meg egy intim pillanatban Fern. A nomádok földje hősének (ahogy Zhao korábbi figuráinak) nincs választása: cipelnie kell, ami adatott neki. S itt nem az anyagiak birtoklásáról van szó: tudod-e vállalni annak terhét, ha sorsod drasztikus fordulatot vesz? Valahogy úgy, mint az azóta öltönyössé vált hippik egykori (s félreértett) idolja tette azon a vérverítékes, gyötrődéssel teli éjszakán. Hisz nem mindegy, mit viszel magaddal odaátra. 

Szöveg: Paksa Balázs

Fotó: Searchlight Pictures

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2021. április 4-i, ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.